Az ember rendkívül nagy hatást gyakorol a természetre.
Fejlett agyának és gyors, hatékony tanulási képességének köszönhetően már az
ősidőktől kezdve változtatta és változtatja környezetét.
A kezdeti gyűjtögető életmódot idővel felváltotta a vadászat,
ami nem csak élelmet biztosított, de ruházkodási és más kényelmi lehetőségeket
is teremtett. Az olyan nagytestű állatok, mint a mamutok vagy a gyapjas
orrszarvú vadászata kifizetődőbb volt, és olyan hatékonyan művelték, hogy egyes
tudósok szerint ez nagyban hozzájárult az említett állatfajok kihalásához. Az
ilyen hatalmas növényevők kiesése a táplálékláncból magával vonzza sok növény
és állatfaj eltűnését. Így biztosan
állítható, hogy az ember már az ősidőkben is jelentős változásokat volt képes
előidézni a természetes ökoszisztémákban.
Az ókori civilizációk létrejötte szorosan összefügg a
növénytermesztéssel és az állattenyésztéssel. Miközben mezőket, kerteket,
legelőket alakítottak ki, elfoglalták a természetes területeket és mesterséges (=ember alkotta) ökoszisztémákat hoztak
létre. Az ilyen ökoszisztémákat szinte egyetlen fajta kizárólagossága jellemzi,
azaz ezek egyazon faj nagy telepei (pl: búzamező, almáskert, kukoricatábla).
Magától értetődő, hogy a rövid idő alatt létrehozott rendszerben nincsenek
fejlett táplálékláncok, ezért a kívánt összetételben csak az ember folyamatos
felügyelete mellett maradhatnak fenn (pl: természetes, hogy a kihasználatlan
területen megjelennek más fajok is – felnövi a gaz a kukoricát; mit csinál az
ember?... Vagy növényevők jelennek meg –
hernyók eszik a fák levelet; mit csinál az ember? …).
A mesterséges ökoszisztémák talaja gyorsan kimerül, ezért
elengedhetetlen a folyamatos tápanyag-utánpótlás, azaz trágyázás.
Nagy területek trágyázására leggyakrabban műtrágyát
használnak, aminek egyik előnye hogy könnyen kijuttatható, és szinte minden
fontos tápanyagot megad a növények számára, ugyanakkor a műtrágya egy vegyi
anyag, és ha rosszul adagoljuk, mind a növényekre, mind a környezetre és nem
utolsó sorban a műtrágyán nevelt növénnyel táplálkozókra is nagy
veszélyt jelenthet.
Bizonyos növényekkel táplálkozó egyes rovarok vagy gombák
esetleg baktériumok számára kimeríthetetlen táplálékforrásként szolgálnak az
egyazon növényfaj nagy területei és megállíthatatlanul elszaporodnak. Így hát az ember maga hozza létre az
olyan jelenséget, mint a mezőgazdasági növények „kártevői”.
A folyamatos trágyázás és kártevők elleni küzdelem gyakran nagyobb
erőfeszítéseket igényel, mint egy új terület megművelhetővé tétele. Ezzel
magyarázhatók a múltbéli hatalmas erdőirtások, ami sokszor felégetést
jelentett.
Az ilyen földművelés vezetett ahhoz, hogy hatalmas területek
sivatagosodtak el Dél-Afrikában, az Arab félszigeten valamint kis- és
közép-Ázsiában, ahol az ókori földművelő civilizációk éltek.
A XX századra az emberi tevékenység természetre mért hatása
elérte a kritikus szintet. A fokozódó gazdasági növekedés azonban csak
fokozódó egyéni fölhasználással biztosítható, ez pedig az említett egyensúlyt a
természeti források kimerülésének (és szennyeződésének) irányába tolja
el.
Tekintsük át összefoglalva ezeket:
 |
| 1 ábra |
Földünk felszínének négyötödét víz
borítja, ezért szinte hihetetlennek tűnik a hétköznapi ember számára, hogy
egyes előrejelzések szerint bizonyos területeken komoly vízhiánnyal kell
számolni a harmadik évezred elején. Ahogyan azt az 1 ábra mutatja, az emberi
fogyasztásra könnyen hozzáférhető víz mennyisége rendkívül kicsi a Föld
felszíni vízkészletéhez viszonyítva.
E képhez az is hozzátartozik azonban, hogy ezen vízkészletbe
bocsátjuk a technoszféra szennyezőanyagainak jelentős részét. Ennek
eredményeképpen az utóbbi 50 évben az 1 főre jutó jó minőségű édesvíz
mennyisége egyharmadára csökkent. Modellszámítások alapján az egész Földet
tekintve az emelkedő emberi szükségletek lassan elérik a felhasználhatóság
maximumát. Ennek azonban a környezeti problémákon túl súlyos társadalmi,
politikai, gazdasági következményei lehetnek.
 |
| 2 ábra |
Földünk légkörével hasonló jellegű problémák merülnek
föl, mint a vízzel kapcsolatban. A 2 ábrából jól látható, hogy a Föld tömegéhez
képest a légkör elenyészően kis tömegű, s rendkívül vékony réteget alkot.
Hasonlóan a vízhez, nem csak mennyiségi problémákkal kell szembenéznünk. A fő
kérdés ma már az, hogy a minősége megfelel-e a bioszféra számára, hiszen az
antropogén tevékenység következtében jelentős változások következnek be Földünk
légkörében. Csökken az ózon-koncentráció, amelynek következtében fokozódik a
Föld felszínére jutó káros ultraibolya-sugárzás, növekszik az üvegház hatású
gázok mennyisége, melynek eredményeképpen globális klímaváltozás (globális
felmelegedés) következhet be. A felmelegedés következtében olvadnak a sarki
jégsapkák, ami katasztrofális következményekkel jár a helyi ökoszisztémákra, és
beláthatatlan hatású a világtengerek édesvízzel való felhígulása.
A fosszilis tüzelőanyagok elégetése következtében füstköd és
savas eső alakulhat ki. A sósav és salétromsav (nitrogén-sav) károsan
befolyásolja a növények fejlődését, az állatok pusztulását okozza; hatásukra a
kőzetek és a fémek gyorsabban porladnak (erodálódnak) vagy korrodálódnak.
A gazdasági
tevékenység, az ipar nagyban hozzájárulnak az emberiség és az életszínvonal
fenntartásához. Ha hirtelen állna le a gazdaság, az éhínséghez és humanitárius
katasztrófához vezetne. Ezért csak következetesen, lépcsőzetesen lehet a jelenlegi
technológiákat felváltani olyanokkal, amik minimális károsodást okoznak a
természetes környezetben. Ez sok időt és erőfeszítést igényel.
Mint azt Vlagyimir
Ivanovics Vernadszkij kiváló ukrán tudós megfogalmazta, ha tudatosul milyen
hatással bírnak a bioszféra fejlődésére, az emberek képesek megtanulni káros
hatások nélkül alakítani környezetüket.
Mára már nyilvánvaló, hogy a jelenlegi gondolkodás
tömegméretű, radikális átalakulására van szükség, egy olyan új erkölcs
kialakulására, mely sokkal inkább tudatában van az erőforrások
korlátozottságának, s a környezetvédelem fontosságának. A Világ
Természetvédelmi Szövetsége (IUCN), az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP)
és a Világ Természetvédelmi Alap (WWF) 1991-ben egy új világerkölcs
kialakítását sürgették, egy olyan új világetikáét, mely a fenntartható fejlődés
alapja, s mely a jelenleginél sokkal környezettudatosabb viszonyulást jelent az
emberek részéről. Hangsúlyozták, hogy ez az új világetika lehetne az egyes
országok által elfogadandó környezettudatos törvények alapja.
Az új világetikának az eddigi környezetpusztító, a
környezettel szemben rablógazdálkodást folytató viszonyulás helyett egy
környezetvédő, ökológiai megközelítést kell alkalmaznia. A környezeti etika
vagy ökológiai
etika feladata, hogy ökológiai tudatosságot és felelősségérzetet
alakítson ki az emberekben, s így a természetes környezet iránti
felelősségtudatos társadalmat hozzon létre.
Az ökológiai etika alaptételeit a XX század 80-as éveiben
fogalmazták meg. Alapítóinak tekintik Aldo Leopold amerikai ökológust és Albert
Schweitzer Nobel-békedíjas német filozófust. Ők először jutottak arra a
következtetésre, hogy minden élő szervezethez úgy kell viszonyulni, mint az
emberekhez.
1972-ben az ENSZ Közgyűlése az emberi környezetről szóló
világkonferenciát hívott össze Stockholmba; ez volt az ENSZ első ilyen témájú
értekezlete. 1982. október 28-án az ENSZ Közgyűlése elfogadta a World Charter
for Nature-t (Világcharta a Természetért), ami az ökológiai etika alapjain
nyugodott és az hirdette, hogy minden élőlénynek joga van a létezéshez.
A környezeti etika fontos feladata az, hogy tudatosítsa az
emberekben, hogy ők nem a természet gazdái, hanem maguk is a természet részei. Minden természetkárosító behatás végül megoldandó problémaként kerül felszínre,
aminek következményei nem mindig tehetők teljesen jóvá. Következésképpen, a
természetes környezetet önmagáért kell védeni, függetlenül az ember érdekeitől.
