40 § AZ ÁLLATOK TÁRSAS VISELKEDÉSE

Az állatok természetes élőhelyükön magányosan vagy csoportokban élnek. A csoportok rendkívül sokfélék lehetnek. Családot alkotnak a szülők és utódaik, kolóniát a nagy telepekben élő családok, államot egyes rovarok és emlősök. A nyitott közösségekbe bármelyik fajtárs csatlakozhat (pl. kolónia), míg a zárt közösségekbe csak meghatározott egyedek tartozhatnak (pl. család, hangyák és termeszek államai). Sok esetben a csoporton belül az egyedek nem egyenértékűek, hanem rangsor alakul ki közöttük. A társas viselkedés fontos eleme az agresszió és a terület-kisajátítás.

Az állatok társas viselkedésében megkülönböztetünk:

·         szaporodási (reproduktív) viselkedést,

·         csoportos viselkedést

·         territoriális (területkisajátító) viselkedést

Szaporodási viselkedés

A társas viselkedés fontos részét alkotják a faj fenntartására szolgáló, szaporodással kapcsolatos magatartásformák. Ezek túlnyomórészt öröklött mozgáskombinációk egymásra épülésével alakulnak ki. Az állatok szaporodása általában időszakos: egyrészt az előző utódnemzedék felnövekedése, másrészt az évszakos ritmus befolyásolja a szaporodás ciklusosságát. A szaporodás időszaka általában olyan, hogy az utódok kikelésekor vagy megszületésekor a fiatal egyedeket ne veszélyeztesse az időjárás, és a kedvező környezeti körülmények között fel is nőhessenek.

A szaporodás periodikusságát a környezeti tényezők változása alakítja ki olyan módon, hogy befolyásolja az ivarérett állatok idegrendszerének működését, hormontermelését, ezáltal a szaporodásra irányuló késztetést, a szaporodási magatartás motivációját. A szexuális késztetés kialakulása után a kulcsingert (beindító ingert) az ellenkező nemű fajtárs szolgáltathatja.

Udvarlás, násztánc

A párzást — illetve külső megtermékenyítésű állatoknál az ivarsejtek kibocsátását — csaknem minden magasabb rendű állatfajnál megelőzi valamilyen udvarlási szertartás, násztánc. Az udvarlás során a hímek gyakran megküzdenek egymással, illetve bemutatják előnyös tulajdonságaikat. Ennek szerepe az, hogy a nőstény kiválaszthassa az utódok számára legkedvezőbb tulajdonságokat biztosító apát. A násztánc során a hím és a nőstényegyed legtöbbször felváltva végez meghatározott, öröklött mozgássorokat, amelyekhez a kulcsingert mindig a másik egyed előző mozgása szolgáltatja. A násztánc öröklött magatartásai fajra jellemzőek, ez biztosítja, hogy csakis fajtársak között történhessen szaporodási folyamat. 

Az ivadékgondozási magatartás

Az állatok jelentős része a megtermékenyítést vagy a peterakást követően magára hagyja utódait. Ez jellemző a legtöbb gerinctelen állatra, a gerincesek között a halak és a kétéltűek nagy részére. Ilyen esetben a faj fennmaradását az biztosítja, hogy nagyszámú utód alakul ki. A fejlődő fiatal egyedek ugyanis önálló védekezésre képtelenek, táplálékszerzésük is bizonytalan, ezért túlnyomó többségük még az ivarérettség elérése előtt elpusztul. Az állatvilágban, különösen a magasabb rendű gerincesek körében, elterjedt jelenség az ivadékgondozás. Az ivadékgondozó állatoknak általában kevés utóduk van. A legegyszerűbb ivadékgondozási mód, amikor a lerakott peték mellé táplálékot is helyez a szülő. Ez jellemző egyes darazsakra. Gyakori, hogy az utódoknak élelmet hord a szülő, és gondozza is őket. Ez általános magatartás az emlősök és a madarak körében. Számos emlősállatnak, például a szarvasnak, vaddisznónak, nincs állandó vacka, ezek még vezetgetik is a fiatalokat. Egyes állatok testükön magukkal hordozzák utódaikat (pl. erszényesek, denevérek, majmok). A felnőtt állatok taníthatják is utódaikat. A ragadozó emlősök segítenek elsajátítani kölykeiknek a zsákmányszerzés legfontosabb fortélyait. A madarak segítik fiókáik szárnyra kapását. 

Önzetlen magatartás 

A termeszek kiszolgálják a királynőt
  (Forrás https://hbt-lako.blogspot.com/2013/12/termeszvarak.html)

Gyakori jelenség a fajtársak közötti „önzetlen segítségnyújtás”. Önzetlenségnek az etológiában azt hívjuk, amikor az állat tevékenysége valamelyik rokonának életben maradási vagy szaporodási sikerét megnöveli, azon az áron, hogy saját maga hátrányba kerül. Önzetlen magatartások akkor fordulnak elő, ha a segítségnyújtó egyed hátrányát meghaladja a megsegített egyed előnye. Ez a jelenség is a népesség fennmaradási esélyét javítja, hiszen az „önzetlenül” megsegített rokon továbbélése és szaporodása esetén a segítő génjeit is továbbörökíti. Jó példa erre, hogy az államalkotó rovaroknál a dolgozók terméketlenek, ám mégis ők végzik a szaporodó egyedek gondozását, ellátását, felnevelését. A fekete rigó megtámadja a fiókájára leső ragadozót, éles hanggal, jellegzetes repüléssel megpróbálja eltéríteni szándékától. 

Territoriális magatartás - Területkisajátítás

Az állatoknak létfenntartási és szaporodási viselkedéséhez megfelelő területre van szükségük. Ezt a területvédő magatartásukkal védelmezik. A terület birtokbavétele lehetővé teszi a rajta élők táplálkozását, szaporodását, ivadékgondozását, megfelelő védelmét. Sok állatfaj csoportosan foglal területet (pl. oroszlán). A csoporton kívül álló, idegen fajtársakat nem tűrnek meg, ha szükséges az egész csoport közös, agresszív fellépéssel eltávolítja a betolakodót. Az állatok saját területüket a többitől elhatárolják. Ehhez különböző eszközöket használnak: madarak: ének, korallhalak: szín, emlősök: szag, dörgölőzés (illatanyagok felkenése), rágcsálás, karmolás, mélyedések készítése.

Fadongók

A méhekre nagyon jellemző a territoriális magatartás, még a magányos méhek is. A gyakori fadongó nősténye egyedül készíti a fészket: üregeket rág ki a fában, amikbe egy petét rak. Ezután a nőstény a fészek közelében marad, védelmezi azt és felügyeli az ivadéka fejlődését egészen őszig, annak kikeléséig.

Szintén erős területkisajátító viselkedés jellemző a közönséges erdeimókusra. Minden mókusnak meg van a saját területe, amit egész életében igyekszik őrizni.  (Csak a városi környezetben, parkokban fordul elő többedmagával, még viszonylag kis területeken is, ahol rendszeresen etetik.) A párzási idény elején a hím mókus felkutatja a nőstényt, de a párzás végeztével azonnal visszatér saját területére. 

Gébics

A madarak között nem sok van, ami a párzási-fészkelési időszakon kívül magányos életmódot folytat és védelmezi területét, de a gébicsek jó például szolgásnak erre. 

A populáció fennmaradása szempontjából a terület-kisajátítás – territoriális magatartás – előnyös, hiszen a rátermettebb egyedek túlélését, szaporodását szolgálja.

Csoportos viselkedés

Az állatvilágban gyakorta megfigyelhető a szociális viselkedés egyik legalapvetőbb megnyilvánulása: a kisebb-nagyobb csoportokba rendeződés, a csoportos mozgás, táplálkozás, pihenés stb. valamely formája. Természetesen vannak jelentős eltérések, például halaknál, madaraknál a társas életmód jóval gyakoribb, mint a kétéltűeknél vagy a hüllőknél. 

Az európai papírdarazsak együtt építenek
fészket papírból,
 amit maguk állítanak elő cellulózból 

A társas rovarok (méhek, hangyák, darazsak, termeszek)  körében különleges, bonyolult csoportos szerveződés figyelhető meg. 

A csoportban való élés előnyei megkérdőjelezhetetlenek. A rajokba vagy csordákba szerveződő állatoknak könnyebb élelmet szerezni, ami ráadásul kevesebb energia-befektetést igényel. Ismert példa erre a farkasfalka vadászata.  A kékcinkék hatékonyabban kutatják fel az élelmet csoportokban. A tengeri madarak között vannak felderítők, akik azt fürkészik, hol találhatók nagy halrajok.

Bizonyos körülmények között több állatfaj szerveződik egy csoportba. A varjak és a csókák télen nagy rajban közösen keresnek élelmet és együtt is éjszakáznak.

A csoport nagyobb védelmet nyújt a ragadozók ellen is. A túl sok préda jelenléte megzavarhatja a ragadozót, amely így nem tud egy üldözendő egyedre koncentrálni, ami rontja a hatékonyságát. Ezt a vizuális megtévesztést segíti a halrajokat alkotó halak csillogó kültakarója vagy a zebrák csíkjai is. Előnyt jelenthet a "több szem többet lát" elve is, amikor a csoport néhány tagja figyel és figyelmezteti a többi tagot a veszélyre.

A cirkuszi idomítás az állatok magatartásának beható megfigyelésére alapszik. Ismert, hogy az üregi nyulak nagy családokban élnek. A csoportos viselkedés egyik megnyilvánulása náluk, hogy figyelmeztetik egymást a veszélyre. Az a nyúl, amelyik észlelte a veszélyt előbb hátsó lábaival dobol a földön, és csak azután ered futásnak a legközelebbi lejárat felé, miközben folyamatos irányváltásokat végez. Ezeket a sajátosságokat használják ki, miközben betanítják a nyulakat az olyan cirkuszi attrakcióhoz, mint „A doboló nyúl”.

Pézsmatulkok védekező pozíciója

Ha a veszély elkerülhetetlen a csoport védekező pozíciót vehet fel. A csoportos védekezés nagyon hatékony. Figyeljük meg, például, a Kanadában élő pézsmatulkok védekezését a farkasfalkával szemben. Ilyenkor a patások egy kört alkotnak, robosztus szarvaikkal kifelé fordulva. A fiatalok és a borjak a kör közepén maradnak. Ezt az alakzatot meglátva még az éhes farkasok is visszavonulnak. A ragadozók egyébként is leginkább azokra az állatokra támadnak, melyek lemaradtak a csoporttól (betegség vagy öregség miatt) vagy vadászat közben sikerült elkülöníteni a csoporttól. 

Az állatok viszonya a csoportban a csoport felépítésétől függ és fajra jellemző.

A rangsor (szakkifejezéssel hierarchia) azokban az állatcsoportokban alakul ki, amelyekben az egyedek személyesen ismerik egymást (pl. a baromfiudvar lakói, a páviáncsapat tagjai). A rangsorban elfoglalt hely vetélkedés, agresszív magatartás során dől el. A rangban elöl állók a dominánsok, a többiek az alárendeltek. A dominánsok kedvezőbb helyzetben vannak a táplálékszerzésben, a párzásban stb. A rangsor sok szempontból előnyös. Egyrészt kiküszöböli a csoporton belüli felesleges erőszakot, másrészt elősegíti az erősebb, értékesebb egyedek fennmaradását, szaporodását. A rangban elöl állók az erősebb, értékesebb egyedek, ők jutnak először táplálékhoz, szaporodási lehetőséghez, ezáltal tehát az előnyösebb tulajdonságú egyedek maradnak fenn, szaporodnak, és örökítik tovább kedvező tulajdonságaikat. 

A falkában csak a domináns hím emelheti fel a farkát

A farkasok társas életét, viszonyait szigorú rend: a szociális hierarchia szabályozza. A rendnek az egyik fő jellegzetessége, hogy a falka tevékenységét egy domináns hím, a falkavezér határozza meg. A falkavezér egy tapasztalt hím, ami sorozatos versengések, összetűzések során szerzi meg a vezér szerepét.

Szintén jól szervezett rangsora van a hódoknak. Itt az egyedeknek meghatározott családon belüli feladata van. Egyes hódok a hódvárban maradnak a kicsikre felügyelni, mások élelemszerzők, őrzők vagy építők.

Ellenőrző kérdések

1. Milyen társas viselkedési formákat ismersz?
2. Jellemezd a szaporodási viselkedést.
3. Jellemezd a territoriális magatartást.
4. Mik a csoportokban való élés előnyei?

39 § MAGATARTÁSI FORMÁK. EGYÉNI MAGATARTÁS

Az állatok magatartási formái két nagy csoportba sorolhatók:

-          egyéni magatartás – egy adott állat magatartása

-          társas magatartás – az adott állat magatartása egy csoport tagjaként.

Az egyéni magatartás irányulhat:

• -          táplálékszerzésre
• -          kutatásra
• -          testápolásra
• -          önvédelemre
• -          agresszióra

-          felfedezésre.

A különféle magatartási irányvonalak sokszor összefonódnak. Pl: amikor az állat élelemmel szeretné ellátni magát, összefonódik a táplálékszerzésre és kutatásra irányuló viselkedés.

csigászkánya

Kutatásra irányuló viselkedés akkor figyelhető meg, ha az állat táplálék után néz. Az alacsonyabbrendű állatoknál ez egyszerű mozgás a táplálék irányába, amit szaglással vagy vegyi anyagok érzékelésével kutattak fel.

A fejlettebb állatoknál sokszor van jelen válogatósság a táplálék terén. Jó példa erre az amerikai szalagos csigászkánya, ami majdnem kizárólag mocsári tüdőscsigákkal táplálkozik. A csigászkánya megnyúlt felső csőrkávájával húzza ki a csigát a házából. Az állatok többségének változatos étrendje van. 

A kutató magatartás másik megnyilvánulása a párkeresés a párzási időszakban. Ilyenkor a fő cél  a pár megtalálása és a fészeképítés.

A táplálékszerzési magatartás több magatartási mintát foglal magába. Ilyenek a:

Vadászó farkasfalka

• -          vadászat
• -          legelés
• -          táplálék elraktározása.

A vadászat a mozgó zsákmány megszerzésére szolgál. 

Legelve a növényevő állatok táplálkoznak, de! a legelésző állatok nem tépik ki a teljes növényt, csak annak bizonyos részeit fogyasztják.

A galacsinhajtók néha
összevesznek a trágyagolyón

A táplálék elraktározására irányuló viselkedés nagyon elterjedt a rovaroknál, amik így gondoskodnak a lárváikról. A szkarabeuszok (ganajtúró vagy galacsinhajtó bogarak) egy ganélabdába rakják petéiket és addig gurítják, amíg megfelelő helyet találnak és eláshatják azt. A nőstények egyetlen petét helyeznek a labdába, amely lárvából teljesen kiformálódott bogárrá alakul át, miközben megeszi a hulladékot. 

Egyes rágcsálók azért raktároznak, hogy túléljék a kedvezőtlen körülményeket.

A testápolási viselkedés a test és a testtakaró karbantartására, ápolására, tisztogatására irányul. Ha változás áll be ezen magatartásban az betegségre vagy éhezésre utal.

Az önvédelmi magatartás a veszélyes helyzetek elkerülésére irányul. Megkülönböztetünk passzív és aktív önvédelmi magatartást. A passzív önvédelem egyik példája a menekülés a ragadozó látványára. Ezt használják ki ahhoz, hogy elkerüljék a madarak és repülőgépek ütközését. A repülőtereken betanított sólymokat alkalmaznak, amik elriasztják a varjakat és más madarakat.

Az agresszív viselkedés minden olyan viselkedésforma, amelynek célja másnak testi sérelmet vagy kárt okozni (a fajtárs eltávolítására irányuló magatartás).  Az agresszió megnyilvánulása:

-          erőfitogtatás, megfélemlítő pózok használata

-          támadás

-          sérülés okozás.

Agresszív magatartás például a hímek közötti küzdelem a nőstényekért, a csoport tagjainak harca a rangsorban elfoglalt helyért, a territórium védelme a betolakodóktól. Az agresszív magatartás legtöbbször kimerül az erőfitogtatásban, a harcra alkalmas fegyverek mutogatásában, ezért sérülést csak ritkán okoz. Az agresszív magatartást a társas viselkedés témájában ismerjük meg bővebben.

A felfedezői magatartás a környezet megismerésére, tájékozódásra irányul és szoros kapcsolatban van a táplálékszerzéssel és a szaporodási partner felkutatásával. Kétféle magatartási mintában nyilvánulhat meg:

-          passzív felfedezés – az állat mozdulatlanul figyeli környezetét

-          aktív felfedezés – az állat körbehaladva méri fel környezetét.

Az állatok felfedezői magatartása nagyon érdekli a kutatókat. A patkányok rendkívüli hajlamosak a felfedezői magatartásra, ezért alkalmasak a labirintus-kísérletekre. 

Mint arra az etológusok rámutattak, az állatok tanulással képesek alkalmazkodni környezetük változásaihoz. Mindeközben megőrzik az adott fajra jellemző viselkedési mintákat és magatartás-elemeket. Elvégeztek egy kísérletet, amikor pintyfiókákat elszigetelve neveltek pintyektől, de más énekesmadarak társaságában. Megfigyelték, hogy a fiókák az összes hallott dallam közül azt használták, ami leginkább hasonlított a fajra jellemzőre.

Mondhatjuk, hogy minden állatfajnak megvan a saját tanulási hajlama, ami a génekkel (DNS-kódokkal) adódik generációról generációra.  Azaz a veleszületett ösztönökön kívül a magasabbrendű állatok génjeiben van egy „utasítás”, ami átadja az új generációnak a tanulási hajlamot már a születéstől fogva. Ezek az „utasítások” faj-specifikusak, ezért a különböző állatfajokra más-más mértékű tanulási hajlam jellemző.

Házi feladat:

1.       Kutatómunka:

Hogyan vadászik az:

a.       imádkozó sáska?

b.      keresztes pók?

c.       oroszlán?

d.      horgászhalak?

2.       Hozz fel példákat olyan állatokra, amik táplálékot raktároznak a téli időszakra.

3.       Figyeld meg hogyan tisztogatja magát a macska, hogyan fürdenek a verebek.

4.       Mi a „kurkászás”?

38 § AZ ÖSZTÖN. A VISELKEDÉS EVOLÚCIÓS STRATÉGIÁI.

Megismerkedhettek azzal, miben különbözik az ösztön a megszokástól,  milyen jelentősége van az ösztönöknek és a tanulási képességnek.

Már ismert számotokra, hogy a viselkedési reakciók a központi idegrendszer irányításával valósulnak meg. A madasabbrendű állatok idegműködése pedig a feltétlen és feltételes reflexeken alapszik. A feltétlen reflexek már születéstől fogva jelen vannak, míg a feltételes reflexek tanulás útján alakulnak ki.

Az állatok magatartása nagyrészt ösztönökre alapul.

Az ösztön – öröklött (veleszületett) magatartásmintázat, ami válasz bizonyos külső vagy belső ingerekre, és az egyén vagy a faj fenntartásához szükséges. Az ösztön sok feltétlen reflexből összeálló magatartás, ami tanult elemeket is tartalmazhat, mint pl. anyai ösztön. Az ösztönök nagyon változatosak, de mindig az állat vagy a faj alapvető biológiai szükségleteivel állnak kapcsolatban.

Az etológiában kerülik az ösztön fogalmát, és inkább a viselkedésmintázat öröklődési tényezőkre visszavezethető részét, amelyet öröklött mozgásmintázatnak (ÖMM) neveznek, használják. A különböző ösztönök (viselkedés-mintázatok) az evolúció során folyamatosan kipróbálás alatt vannak: az, amelyik előnyhöz juttatja az állatot egyik vagy másik szituációban, beépül a génekbe, és átörökítődik generációról generációra. Egy bizonyos idő elteltével ez az ösztön lesz jellemző a faj szinte minden egyes egyedére.

Példák: a macskafélék általában magányos vadászok, amik lesből támadnak, a kutyafélék falkákba tömörülnek.

A földön fészkelő madarak meghatározott mozdulatokkal maguk alá görgetik a fészekből kigurult tojást. A cselekvés kulcsingere a tojás látványa. Ha a tevékenység közben elvesszük a tojást, a madár akkor is befejezi a mozgássorozatot, ez azt igazolja, hogy a mozgássorozat eredménye nem befolyásolja a végrehajtást. A tojásgörgetés függ az állatbelső állapotától, mivel csak a költés idején váltható ki, más időszakban nem.

A róka egyik kedvenc tápláléka a főtt tojás. Ha jóllakott állatnak adunk még tojást, a következő viselkedés figyelhető meg: szemügyre veszi a tojást, szájába veszi, keres egy alkalmas helyet – rendszerint sarkot vagy kiszögellést –, mellső lábaival kaparni kezd, és a tojást a gödörbe helyezi. Orrával túrva talajjal borítja be, mellső lábaival megtapossa. Ha a folyamat során elvesszük tőle a tojást, akkor is végrehajtja a mozgássort.

Tehát:

Öröklött (veleszületett) mozgásmintázat (ösztön): az elődöktől öröklött, a környezettől nagymértékben független, automatikus cselekvés.

Jellemzői:

—	a viselkedés formaállandósága,
—	a fajra jellemző megjelenés,
—	a faj minden egyedében azonos megjelenés,
—	a megkezdett mozgás megszakíthatatlansága,
—	a visszacsatolás hiánya a környezet és a mozgás szabályozása között.

Szabályozása: a kulcsinger (külső tényező) és a belső késztetés (motiváció) együttes hatásával. A kettő aránya változhat.

Típusai: feltétlen reflex, taxis, öröklött mozgáskombináció.

Vagyis az ösztönre jellemző

v  a veleszületettség – az állat megszületésétől végrehajtható

v  sablonosság - a faj minden egyedében azonos mozgásmintázat figyelhető meg. Például a kaparódarazsak (földidarazsak) nőstényei mindig ugyanazt a mozgássort hajtják végre: költőüreget ásnak, hernyókat, rovarokat hurcolnak a fészekbe (mert velük táplálkozik a kikelő lárva), petét raknak, lezárják a bejáratot. Ez a mozgássor sosem cserélődik fel, mindig ugyanebben a sorrendben valósul meg.

v  a tudatosság hiánya – úgy tűnhet, hogy az állat néhány cselekedete tudatos vagy célirányos, de az ösztönös mozgássor akkor is folytatódik, ha elvész a mozgás célja. Például ha megsemmisítjük (szétkaparjuk) a kaparódarázs fészkét, a rovar folytatja a táplálékhordást, petét rak és lezárja a bejáratot.

Az ösztön biológiai jelentősége, hogy az elődök által megszerzett hasznos tapasztalat azonnal felhasználható, mint öröklött mozgásmintázat.

Érdekes tudni: a méhek lépépítése ösztönös mechanizmus, nem igényel tanulást. Vagyis, az a dolgozó méh, amelyik épphogy kikelt a bábból már képes lépet építeni.

Játék közben kialakulnak és tökéletesednek
a harc és a vadászat mozdulatai

Mint láthatjuk a felsorolt példákból az ösztönök csak akkor hatékonyak, ha a környezetben nem történik semmilyen lényeges változás. Ezért a változó környezetben nem lehetséges a túlélés csak a veleszületett mechanizmusokra támaszkodva.

A magasabbrendű állatoknál nagyon fontos, hogy egyéni tapasztalatokra tegyenek szert, amivel alkalmazkodnak a konkrét környezeti viszonyokhoz. A tapasztalatszerzés a tanulással áll kapcsolatban, ami pedig a feltételes reflexeken alapul. 

A fiatal állatok a zsákmányszerzés vagy vadászat mozzanatait a szüleiktől lesik el. A fiatal leopárdok követik a felnőtteket, figyelik vadászati taktikájukat, mozdulataikat, idővel elsajátítják a tudást és önállóvá válnak.

Sok magasabbrendű állat kicsinyei játék közben tanulja a mozgásai koordinálását, összehangolását, az önvédelmet, a támadást, a küzdelmet. A falkában élő így ismerik meg a falka szabályit, az uralkodó rangsort.

Megfigyelték, hogy a felnőtt állatok is képesek a tanulásra: néha új zsákmányszerzési módokat alkalmaznak. Később egyre inkább az új módszerre tértek át, míg végül átadták az utódaiknak is. A véletlenszerű mozdulatokból idővel természetes, megszokott viselkedés válik.

Érdekes példa erre, hogy Nagy Britanniában régebben a tejet kiszállították a házhoz, és az ajtó előtt hagyták. Egyik városban a cinkék felszakították csőrükkel a fedőfóliát, ami alatt ízletes tejszínt találtak. Néhány éven belül ez a táplálékszerzési mód elterjedt az egész országban, úgy, hogy a madarak megfigyelték és utánozták a látottakat.

A tanult magatartásformák egyike a megszokás. A megszokás (habituáció) a tanulás egyik legegyszerűbb típusa, amely az állatvilágban általánosan elterjedt, a központi idegrendszerrel rendelkező, egyszerűbb testszerveződésű állatokra (pl. laposférgek) is jellemző. Egy váratlan inger első alkalommal az állattájékozódó magatartását, vagy — ha nagyon erős az inger — menekülését váltja ki. Ha az inger közömbös az állat számára, vagyis nincs káros vagy hasznos következménye, akkor az inger ismétlődésekor a válaszreakció egyre kisebb lesz, majd megszűnik. A megszokás biológiai funkciója, hogy az állat elkerüli a környezet nagyszámú közömbös ingerére adott fölösleges reakciót, és az ebből adódó energiaveszteséget.

Tehát az állatok viselkedése az öröklött mozgásmintázatokon és a tanulás útján szerzett tapasztalatokon alapszik. Ennek következtében a különböző fajoknál csak rájuk jellemző viselkedési minták alakulnak ki, amik különféle magatartáselemekre bomlik.

Minden viselkedési egység – válasz egy bizonyos élethelyzetre.

Vizsgáljuk meg milyen részekre tagolható a viselkedési egység a madarak szaporodásának példáján. A párzási időszak elején a sok madárfaj hímje fészkelő-helyet választ, védelmezi a kiválasztott területet, nőstényt keres, megmérkőzik más hímekkel.

Szürke légykapó

A viselkedési minták fontos tényezője a kulcsinger, ami kiváltja az adott magatartás teljes cselekvéssorát vagy a viselkedési elemet, és öröklött kiváltó mechanizmusnak nevezzük.

A légykapónál a szaporodást beindító kulcsinger a fészek látványa (a hímeknél) és a fészeknél éneklő hím látványa (a nőstényeknél). Ezek hatására beindulnak a megfelelő ösztönös mozgásmintázatok – udvarlás, párzás, stb. 

Az akvaristák tudják, hogy egyes halak csak akkor párzanak, ha megfelelő ösztönző környezetben vannak: egyes halaknál ez bizonyos méretű vagy formájú kövek vagy kerámia csövek, másoknál bizonyos növények, esetleg a víz hőmérsékletének változtatása, stb.

TINBERGEN ÉS A TÜSKÉS PIKÓ

Nikolaas Tinbergen azokat a jelzéseket vizsgálta, amik kiváltó mechanizmusként szolgálnak a tüskés pikó szexuális magatartásában.

Akváriumában tüskés pikókat tartott. Tudva levő, hogy ezeknek a halaknak sajátos párzási viselkedésük van. A hím fészket alakít ki, amibe a nőstény lerakja az ikrákat. A hím ezután megtermékenyíti azokat, és a fészket folyamatosan őrzi és védelmezi. A párzási időszakban a hímek színezete megváltozik: hátuk kékes, hasuk és a fejük alsó része vörös lesz. 

Tinbergen laboratóriumában az akvárium az utcára néző ablak mellett állt. A kutató észrevette, hogy a tüskés pikóhím megpróbált rátámadni a piros postaautóra, ami időnként elhaladt az ablak túloldalán.  Így lett felfedezve, és később kísérletek által bebizonyítva, hogy a párzási időszakban minden piros színű dolog agresszív viselkedést vált ki a pikóhímnél, mivel a vetélytárs hímek hasa vörös-piros árnyalatú. És fordítva, a nőstények ezüstös hasának látványa kulcsinger (öröklött kiváltó mechanizmus) a hím násztáncához, amellyel felkéri a nőstényt, hogy az ő fészkébe rakja az ikráit.