A HÜLLŐK SZAPORODÁSA ÉS FEJLŐDÉSE. A HÜLLŐK VÁLTOZATOSSÁGA

A  HÜLLŐK   SZAPORODÁSA ÉS FEJLŐDÉSE.  A HÜLLŐK  VÁLTOZATOSSÁGA

A hüllők váltivarúak. A hüllők belső megtermékenyítésűek, vagyis a párzás során a hím ivarsejtek bejutnak a nőstény testébe, és ott olvadnak össze a petesejtekkel. Az anyaállat szervezetében a megtermékenyített petesejt köré további burkok rakódnak, így kialakul a tojás, melynek héja általában lágy. A tojásban jelen van az utód fejlődéséhez szükséges víz és tápanyag, ezért szaporodásuk és egyedfejlődésük a víztől független, a kikeléshez csak a megfelelő hőmérsékletre van szükség. Ezeknél az állatoknál a tojást általában a napfény melege költi ki. A nőstények többnyire egy földbe ásott gödörbe rakják le tojásaikat. A hüllők átalakulás nélkül, vagyis közvetlenül fejlődnek. A tojásból kibújó utódok testfelépítése és életmódja az ivarérett állatokéhoz hasonló.

Néhány hüllőnél megfigyelhető a tojáselevenszülés. Ilyenkor a kicsiny még az anya szervezetében kibújik a tojásból.

Kaukázusi faligyík

Nagyon egyedi, hogy egyes gyíkok, például a Kaukázusi faligyík megtermékenyítetlen tojásokat rak, amelyekből csak nőstények kelnek ki. Hímek közöttük nem is fordulnak elő. A gyíknak kizárólag nőstény példányai léteznek, és partenogenezis útján, vagyis szűznemzéssel szaporodik – ez azt jelenti, hogy a nőstény önmagát termékenyíti meg, és az utóda saját genetikai állományával azonosat örököl, vagyis tulajdonképpen a saját egypetéjű ikerpárjának felel meg. 

A szűznemzés ritka, de sok esetben dokumentált jellegzetesség az állatvilágban, a gyíkfajok egy százalékánál fordul elő, a legismertebb, ilyen szaporodási módszert is alkalmazó hüllő a komodói sárkánygyík.

A Hüllők osztálya több rendre tagolódik. Ilyenek a:

Ø Pikkelyes hüllők rendje

§  gyíkok alrendje

§  kígyók alrendje

§  kaméleonok alrendje

Ø Krokodilok rendje

Ø Teknősök rendje

A gyíkok alrendjébe olyan állatok sorolhatók, mint az apró gekkók és iguánák, de ide tartozik a 3,5 m. testhosszat is elérő komodói varánusz. Az apró gyíkoknak - a gekkóknak - nagy szemük van, mert alkonyat­kor vagy éjszaka aktívak. Gerinctelen állatokkal táplálkoznak, ujjaik sajátos tapadó szarupikkelyeivel képesek a sziklákon, a falakon, a keríté­seken és a fatörzseken mászni. A Krím déli partvidékén él a krími gekkó.

A gyíkok között a legnagyobb méretűek a varánuszok (a szürke és a komodói), amelyek a trópusokon és a sivatagokban terjedtek el. A komo­dói sárkány (203. ábra, 1.) testhossza eléri a 3,6 m-t, az indonéziai Komodó szigetén él (ahonnan a neve is ered). A komodói sárkány testsú­lya elérheti a 140 kg-ot. A szürke varánusz testhossza 1,6 m is lehet, Észak-Afrikában, Délnyugat-Afrikában és Közép-Ázsiában terjedt el. Percenként 120 m-es sebességgel is képes mozogni. A varánuszok ragado­zók, amelyek apró gerinces állatokkal táplálkoznak, a komodói sárkány még a vaddisznókra és a szarvasokra is képes vadászni.

Vannak lábatlan gyíkok is. Ezek nagyon hasonlítanak a kígyókra, de megkülönbözteti őket az, hogy van dobhártyájuk és pislogó hártyájuk. Ukrajna faunáját (állatvilágát) két lábatlan gyíkfaj gazdagítja: az európai lábatlan gyík (csak a Krím félszigeten) és a törékeny gyík (Ukrajna teljes területén előfordul). Ez utóbbi nagyon hasznos, mivel főleg meztelencsigákkal táplálkozik. Mindezek ellenére mindkét gyíkfaj meglehetősen ritka  és be vannak véve Ukrajna Vörös Könyvébe.

A kaméleonok  trópusi pikkelyes   hüllők,   amelyek   a fás növényzeten való élethez alkalmazkodtak. Kapaszkodó ujjaik és hosszú farkuk van, amelyekkel jól kapaszkodnak az ágakon. Jól ismert, hogy ezek az állatok a bőrfestékeik újraelosztása révén képesek megváltoz­tatni a színüket. Áldozatukat (főleg rovarokat) hosszú ragadós nyelvük­kel ejtik el, amelyet hirtelen öltenek ki, majd az áldozattal együtt behúzzák a szájukba. Érdekes, hogy nyelvük hossza képes meghaladni testhosszukat.

A kígyók lábatlan pikkelyes hüllők különböző gerinces állatokkal, ritkábban gerinctelenekkel táplálkoznak, állkapcsuk jobb és bal oldali részének csontjai mozgékonyan ízesülnek, amelyek a táplálék egészben történő' lenyelését szolgálják. A kígyóknak nincs dobhártyájuk, átlátszó és mozdulatlan szemhéjuk a szem felületéhez nőtt. A gerinc nagyszámú (akár 450) csigolyából áll, mellkasa nincs, ami biztosítja a test nagyfokú hajlékonyságát.     

kigyó testfelépitése

A mérges kígyók felső állkapcsának első fogai nagyok, barázda vagy méregcsatorna van bennük, amelyen a méreg kifo­lyik. 

közönséges tengeri kígyó

A kígyók áldozatának megölésére szolgáló mérget a módosult nyálmi­rigyek termelik. A mérges kígyók közül a legnagyobb a királykobra (5,5 m is lehet), amely Délkelet-Ázsia erdeiben él. Érdekes, hogy más kígyók is zsákmányai lehetnek. A tengeri kígyók mindegyike mérgeskigyó, ám szárazföldi rokonaikhoz hasonlóan tüdővel lélegeznek légköri levegőt. Nem is távolodnak nagyon messze a szárazföldtől és így is időről időre ki kell emelkedniük a felszínre levegőért. Halakra vadásznak a melegvizű tengerekben.

Az ember egészségére és életére különös veszélyt jelentenek az ameri­kai csörgőkígyók, az ázsiai sivatagok lakói - a levantei vipera és az efa, a tengeri kígyók és mások. 

A közönséges keresztes vipera normál és fekete változata

Ukrajnában két mérges kígyófaj él, a közönséges és a sztyeppi vipera. A közönséges vipera az erdős és az erdőssztyeppi öve­zetben, a sztyeppi, a sztyeppeken és az erdőssztyepp déli részén terjedt el. A viperák marása nagyon fájdalmas és bizonyos esetekben életveszélyes is lehet.

A nem mérges kígyók áldozataikat fogukkal vagy szorításukkal ejtik el (boák, pitonok). Legnagyobb közülük a Dél-Amerika folyópartjain élő anakonda (11 m hosszú is lehet), és a Dél-Ázsiában előforduló kockás piton (hossza elérheti a 12 m-t).

A mérgeskígyók marása ellen speciális szérumokat fejlesztenek ki, amiket ugyanazon kígyók mérgéből állítanak elő. Szérum-előállítás céljából speciális területeket, helyiségeket alakítanak ki – „szerpentáriumokat” – ahol  egy ideig tartják a kígyókat. A mérgekből előállítót szérumokat  a gyógyászatban használják fel.

Ukrajnában 8 nem mérges kígyófaj fordul elő: vízi- és közönséges sikló, leopárdsikló, négysávos sikló, rézsikló, kockás sikló, erdei és sárgahasú gyík. A vízisiklók élete vízhez kötött, de a sik­lók és a rézsiklók a szárazföldön élnek. Habár ezek a kígyók nem mérgesek, marásuk mégis mérgező lehet.

Egyes ázsiai országokban a kígyókat élelmiszerként fogyasztják. A nagyobb kígyók (boák, pitonok) bőréből bőrdíszműveket – öveket, táskákat, cipőket, stb. – állítanak elő.

A krokodilok és az aligátorok - a kajmánokkal és a gaviállal együtt - a hüllők osztályának Crocodyliarendjébe tartoznak, és jellegzetes gyíkszerű testalkatukról, a testüket borító pikkelyekről és szarulemezekről, félelmetes fogakkal fölfegyverzett hatalmas, erős állkapcsukról azonnal fölismerhetők. A krokodilok  rendjének fajai kivétel nélkül a Föld melegebb tájain honosak.

A rendet általában három családra osztják:

Ø krokodilok,

Ø aligátorok és a kajmánok

Ø gaviál (csak ez az egy fajból áll).

Általánosságban a krokodilok karcsúbb testűek és megnyúltabb fejűek; az aligátorok és a kajmánok feje rövidebb és szélesebb. A krokodilok arról is fölismerhetőek, hogy amikor a szájuk csukva van, alsó fogsorukban a negyedik fog jól látható; az aligátoroknál ez a fog nem látszik, mert egy gödörbe helyezkedik el. Bár az egyes fajok alkatukban feltűnően hasonlítanak egymáshoz, végső testméretük tág határok között (1,5-7 m) változik.

A krokodilok rendjének képviselői a félig vízi életmódhoz alkalmazkodtak. Testük nyújtott, szarupajzsokkal borított. A hosszú, kétoldalt lapított farok az úszást, valamint az áldozat elkábítását szol­gálja. A krokodilok ragadozók, amelyek különböző állatokkal - a gerinc­telenektől (csigák, rákfélék és mások) a madarakig és a ragadozókig - táplálkoznak. Áldozatukat a vízbe rángatják, csökkentve annak ellenál­lását. Éles, erős gyökerű fogaik segítségével a krokodilok széttépik áldo­zatukat.

Érdekes, ha a krokodilok valamilyen oknál fogva elveszítik fogaikat, akkor helyükön újak nőnek ki.

A krokodilok kültakarója rendkívül erős, páncélszerű – innen ered régebbi nevük: páncélos hüllők. A szarupikkelyek egységes szarulemezekké és szarupajzsokká forrtak össze, melyeket alulról még csontos pajzsok is erősítenek.

A félig vízi életmódhoz a krokodilok hátsó lábujjaik közötti úszóhártyá­val és tüdejük különleges szerkezetével alkalmazkodtak, amely hosszú víz alatti tartózkodást tesz lehetővé számukra. A fejük tetején kiálló szemeik és orrnyílásaik és körültekintést. Lemerüléskor az orr- és fülnyílások billentyűkkel zárul­nak.

A keringési-rendszer messzemenően fejlettebb, mint a többi hüllőé.  A szívben a kamrai válaszfal teljes, tehát a szívük négyüreges. Mindezek ellenére a vér mégis keveredik a két aortaív között lévő kis nyíláson át.

Az idegrendszer is igen fejlettnek mondható, az agy térfogata a testhez viszonyítva nagy. A krokodilok viselkedése sokkal összetettebb, mint a többi hüllőé; képesek megjegyezni nevelőjüket – akit így nem is bántanak, sőt engedik, hogy simogassa őket –, névre is hallgatnak. A nílusi krokodil például emlékezetből tudja, hogy mikor érkeznek a szavannán várakozó állatok a folyóhoz, hogy átkeljenek. Agyuk fejlett, felépítése a madarakéra emlékeztet, gyors reagálásra képes, plasztikus. Szemük  három szemhéjjal védett: egy felső, egy alsó és egy átlátszó pislogóhártya. Látásuk viszonylag fejlett, a színeket csak kezdetlegesen képesek egymástól elkülöníteni. A szemek kicsiny szemüregben mélyen fekszenek a koponya belsejében. A koponya két oldalán találhatók a fülbemetszések, melyek bőrlebennyel elzárhatók. A fül külső és belső fülre tagolódik, a belső fülben már csiga található, mely a többi hüllőnél nincs meg. Szaglásuk nem túl kifinomult, a többi hüllőnél fejlett Jacobson-féle szerv itt csökevényes. Ízérzékelésük ellenben nagyon fejlett és kifinomult. 

A szárazföldre a krokodilok pihenni és szaporodni jönnek ki. A nősté­nyek 20—100 tojást raknak a homokba vájt fészekbe, amelyben szerves maradványok lehetnek. Ezek a maradványok elbomlanak és az embriók fejlődéséhez pótmeleget fejlesztenek. Sok faj nőstényeinek ivadékgondo­zása a tojások védelmében nyilvánul meg.

A krokodilok a trópusi és szubtrópusi vidékeken terjedtek el. 31 fajuk ismert, élettartamuk 80-100 év is lehet. A krokodilok között a legnagyobb a nílusi (testhossza 8 m-ig terjedhet), amely a trópusi Afrika vizeiben él. A bordás krokodil (testhossza 6 m-ig terjedhet) Délkelet-Ázsiában, Ausztrália partvidékén, Óceánia szigetein, Új-Guineában terjedt el. Ugyancsak közismert a gaviál (testhossza 6,6 m-ig terjedhet), amely India és Burma déli részén él, a kínai és a mississippi aligátor, az amerikai kaj­mán.

Egyes fajok (a nílusi és a bordás krokodil) megtámadhatják az embert. A krokodilbőrből különféle készítményeket állítanak elő, az ember fogyasztja húsukat, zsírjukat. Egyes országokban tenyésztésükre speciá­lis gazdaságokat – krokodilfarmokat – hoznak létre. Jelenleg a krokodilokat a kihalás veszélye fenyegeti, sok országban védelem alatt állnak. Szinte mindegyik krokodil­faj be van jegyezve a Nemzetközi Vörös Könyvbe.

A teknősök teste csontos páncéljukban helyezkedik el. Veszély esetén ez alá rejtőzhet a fej, a nyak, a végtagok és a farok. Az ellenségtől nagyon jól védő, szarulemezekkel borított páncél alsó és felső részből áll. A váz egyes csontjai össze vannak nőve a páncéllal (a mellcsont, a bordák, a mellkasi-, a háti-, a keresztcsonti csigolyák). A teknősöknek nincsenek fogaik. Feladatukat a szarutokok végzik, amelyeknek éles végük van és akár a madarak csőre, beborítják az állkapcsokat.

A teknősöknek 225 szárazföldön, édesvizekben és tengerekben élő faja ismert.

Leggyakrabban a nedves trópusi erdőkben, a forró sivatagokban, a tró­pusi és szubtrópusi tengerekben fordulnak elő. Fajaik többsége növénye­vő, de vannak ragadozók is, amelyek halakkal, kétéltűekkel vagy gerinc­telen állatokkal táplálkoznak. Minden teknős a szárazföldön szaporodik, tíztől több százig terjedő tojást rakva. A teknősök több évtizedig élnek, maximum 175 évig, és egész életük során növekednek.

Méretét és tömegét tekintve a legnagyobb a zöld vagy leves teknős (testhossza elérheti az 1 m-t, súlya a 450 kg-ot), és az ele­fántteknős (testhossza elérheti a 2 m-t, súlya a 400 kg-ot). Az elefánttek­nős a Galápagos-szigeteken, a zöld pedig a trópusi és szubtrópusi tenge­rekben terjedt el. Érdekes, hogy a tengeri teknős fajok végtagjai úszólá­bakká alakultak át, amelyek a halak uszonyaira emlékeztetnek. Úszólábaikkal könnyen úsznak a vízben.

Ukrajnában csak egy fajuk ismert, a mocsári teknős 30 évig élhet és álló- vagy lassú folyású vizekben él, különböző állatokkal táplálkozik.

A teknősök egyes fajainak (például a zöld teknős, az elefántteknős és mások) gazdasági jelentősége van. Az ember húsukat, zsírjukat, tojásukat fogyasztja. Egyes országokban a teknősöket gazdaságokban tenyésztik. Páncéljukból különböző termékeket készítenek (fésűket, hamutartókat stb.).

Hogy alakul ki a tojás, és mit tartalmaz?

Mi különbözteti meg a lábatlan gyíkokat a kígyóktól?