AZ AKUSZTIKUS KOMMUNIKÁCÓ

Az állatok hangadási jelrendszerén és hallásán alapul az akusztikus kommunikáció. A hangjelzések főleg akkor segítik elő a társas érintkezést, amikor a látási vagy a szaglási ingerek nem érvényesülhetnek.
Az alacsonyabb rendű állatok közül fejlett hangadás és hallás a rovaroknál alakult ki. A rovarok hangjelei részben az ivari pár hívására szolgálnak, részben az egyedfelismerésben segítik az állatokat.

A kétéltűek hangjelzései a szaporodással kapcsolatosak.

Sok békafajnál kiemelt szerep jut a szaporodási időszakban a hangadásnak, amelyet felfújható torokzacskók segítségével végeznek el, ez azonban nem minden fajra jellemző.

A békák hívójelzésére kórusban mind a hímek, mind a nőstények válaszolnak, ha az távolról érkezik.. Ha viszont közelebbről hangzik a hívójel,  az vonzólag hat a nőstényekre.

A madarak jelrendszere a legváltozatosabb az összes állatfaj közül.

Ezek egy része a fajra jellemző öröklött hangjelzések, másik részét az egyedi élet során tanulja meg az állat.
Minden feketerigó hím a fajra jellemző dallamot énekli, de mindegyik valamiben eltér a másik énekétől. Ez az eltérés teszi lehetővé azután, hogy párja és fiókái azonnal meg tudják különböztetni a szomszéd területen élő hímektől.
Az egyedi változékonyságot a fiatalkorban tanult elemekkel való kibővítés okozza.

Az emlősök hangjelzései között megtalálható az ultrahang használata is.

A delfinek másodpercenként akár 800 irányított hangot is kibocsátanak a fejük elülső részén található képződményen keresztül.
A hang frekvenciája az ultrahang-tartományba esik. A hangsugár az adott objektumról visszaverődik, amit egy, az alsó állkapocsi csontban lévő üregben fognak fel. Ennek a csontnak az alsó része továbbítja a jelzést a közép-, majd a belső fülhöz, ahonnan az agy hallóközpontjába jut az ingerület, és vizuális jelekké fordítódik.
Így az állat meg tudja határozni a vízben lévő objektumok távolságát, méretét és alakját, sőt, a sebességét és irányát is. Ez nemcsak a tájékozódásukat segíti elő, hanem ennek alkalmazásával vadásznak is.
A palackorrú delfinekről megállapították, hogy „neveket” használnak bemutatkozásra, és egymás azonosítására: víz alatti füttyjeleikben mindegyikük egy-egy egyéni, jellegzetes sorozatot használ, és egymáshoz is ilyen jelekkel szólnak.

A nő, aki belehalt a gorillák szeretetébe

Dian Fossey amerikai etológus, a hegyi gorillák életének legjobb ismerője.

Több mint 10 évet élt Afrikában, fent a hegyekben, a vadonban, pusztán azért, mert az volt az álma, hogy megismerje a gorillák életmódját, a közelükbe férkőzzön valahogyan. "A kis herceg" óta tudjuk a pontos receptet, mi kell ahhoz, hogy valaki egészen közel kerülhessen egy állathoz:

"- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta a róka.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kisherceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz..."

Fossey minden idejét a gorillák életmódjának, szociális viszonyainak megismerésének szentelte, csaknem 18 évet élt közöttük. Kezdetben tisztes távolból figyelte az állatokat, eltanulta gesztusaikat, hangjaikat, sajátos etikettjüket, csak ült és figyelt. Aztán egyre közelebb húzódott, s végül bekövetkezett az áttörés, az egyik gorilla önként megérintette Fossey kezét. A bennszülöttek által csak “az erdő magányos asszonyaként” emlegetett kutató tapasztalataiból feljegyzéseket készített, amelyeket az 1983-as Gorillák a ködben című könyvében összegezett.
Azon a véleményen volt, hogy az állatoknak emberek szórakoztatása céljából történő “börtönben” (állatkertben) tartása etikátlan cselekedet. Egy ízben megakadályozta két sebesülten elfogott fiatal gorilla átszállítását a Kölni Állatkertbe, s miután gondjaira bízták az állatokat, meggyógyította őket. A gorillákat ezután szállították Kölnbe, ahol kilenc évig éltek fogságban, majd mindketten ugyanabban a hónapban pusztultak el.
Munkájára akkor irányult rá a figyelem, amikor 1970 januárjában a National Geographic Magazin címlapján az ő fotója jelent meg, amint egy gorillával ölelik egymást. A róla szóló cikket pedig egy olyan kép illusztrálta, amelyen a Peanuts nevű gorilla megérinti Fossey kezét, mindez eloszlatta azt a köznapi mítoszt, hogy ezek a főemlősök veszélyes vadállatok. Fossey ismertségét a végveszélyben lévő hegyi gorillák megmentésére akarta felhasználni, s többször keveredett összetűzésbe a helyi orvvadászokkal és a kormánnyal is, amelyet azzal vádolt, hogy összejátszik a vadorzókkal.


Dian tényleg nagyon szerette ezeket az állatokat, egy gorilla pedig különösen nagy kedvence volt. Digitnek az egész életét végigkísérte kölyökkorától egészen a haláláig. Hatalmas sokk volt számára, amikor kiderült, hogy kedvence halálát nem betegség, baleset, vagy verekedés okozta, hanem orvvadászok, akik egész egyszerűen levágták a fejét vacak 20 dollárért. Dian, miután eltemette szeretett állatát, emlékére létrehozta a Digit Alapítványt. A befolyt pénzt arra költötték, hogy csapatokat szerveztek, akik megállították a vadorzókat. Ahol tudták, persze. 

Dian többször keveredett összetűzésbe az orvvadászokkal, a helyi politikusokkal, a különböző érdekekkel. Azzal vádolta - felteszem, nem alaptalanul - a helyi kormányt, hogy azok összejátszanak az orvvadászokkal. Nagyon valószínű, hogy végül ez a harc okozta Dian halálát.1985. december 26-án (karácsonykor!) szegényt brutálisan meggyilkolták faházának hálószobájában. Dian Fossey-t végül gorillái között temették el a ruandai Karisoke Központban, kedvence, Digit mellé. Sírjára ezt írták: "Senki sem szerette jobban a gorillákat." Ez valószínűleg így is van.

GI-GÁ SZÓTÁR

A tudósok megfejtették egyes állatcsoportok nyelvét. 

A vadludak gágogásáról KONRAD LORENZ Nobel-díjas tudós készített "szótárt": 

• 7-10 gang: jelzés (magas hangfekvésben, halk hangon): "Itt nagyon jó, maradjunk itt." És ehhez járul még egy ilyenféle közlés: "Én itt vagyok, te is itt vagy még?"
• 6 gang: "Kissé szegényes ez a hely, egyet-egyet csipegetve haladjunk előre egyes sebességgel!"
• 5, 4 gang: második, illetve harmadik sebesség
• 3 gang: gyors menetelés, "Vigyázat, lehet, hogy mindjárt felrepülünk!"
• 2 gang: (mélyen, hangosan): félreérthetetlenül jelzi, hogy a liba a következő percben felszáll
• gang: riadójel azonnali felrepülésre, a riadójel lefújása folyamatos gan-gang
• gan-gin-gang: "Gyorsan kell menetelni, de nem fogunk felrepülni." (Ez elsősorban a repülni még nem tudó fiókáknak szóló figyelmeztetés.)

Konrad Lorenz nevéhez fűződik a bevésődés (imprinting) fogalma, aki elsősorban fészekhagyó madarak vonatkozásában vizsgálta. Lorenz arra figyelt fel (ami egyébként már előtte is ismert jelenség volt, csak senki nem tanúsított iránta különösebb érdeklődést, lásd Spalding 1873), hogy e madarak fiókái azt a mozgó tárgyat vagy élőlényt követik, amelyet kikelésük után először meglátnak. Így például az általa keltetett nyári lúd fiókák Lorenzet követték a közelben lévő lúdanyák helyett. Megfigyelései és kísérletei nyomán Lorenz megfigyelte, hogy:

•  a bevésődés az egyedfejlődés egy korai érzékeny időszakához kötött, és bizonyos kor elteltével már nem alakítható ki, 
• a már egyszer kialakult viselkedés később nem módosítható, azaz a folyamat irreverzibilis. 

Elméleti szempontból ez a két feltétel azért érdekes, mert ezek alapján állította Lorenz, hogy a bevésődés a tanulási folyamatok egy különleges, fajspecifikus formáját testesíti meg, és ezzel szembekerült az akkori hivatalos állásponttal, amely a tanulási folyamatok egyetemességében hitt (általános tanuláselmélet) (lásd Csányi, 2003).  
Manapság a bevésődés fogalmát széles körben használják, elsősorban gyors, hatékony és nehezen visszafordítható hatások jellemzésére. Az etológiában a bevésődés koncepciója azonban továbbra is szorosan kötődik az utód, illetve a szülő kapcsolatához, amelynek a lényege, hogy a fejlődő utód számára gyors tanulási lehetőséget teremt. 

37 § AZ ÁLLATOK VISELKEDÉSE. A VISELKEDÉS TANULMÁNYOZÁSÁNAK MÓDSZEREI

Megtudhatjátok mi az etológia, miért szükséges megismernünk az állatok viselkedését, milyen módszerekkel tanulmányozzák az állatok viselkedését

Mint már tudjátok az állatok képesek felfogni és válaszolni a környezetből érkező fény, hang és kémiai jelekre. Az állat reakcióját az élete során kialakult feltételes reflexek határozzák meg. Minél több feltételes reflex alakul ki, annál összetettebb és tökéletesebb a viselkedés.

Az emberek már az ősidők óta figyelték az állatok viselkedését, ami előnyhöz juttatta őket a vadászatban és a halászatban, lehetővé tette az állatok háziasítását, később pedig az állattenyésztést.

Az etológia az élőlények (elsősorban az állatok) magatartásának - azaz a megfigyelhető reakcióknak és mozgásoknak - törvényszerűségeivel foglalkozik.

Az etológia vívmányai felhasználásra kerülhetnek az állatok tanulmányozásában:

      milyen helyet, rangot foglal el az állat a környezetében,

       milyen évszakos viselkedési formák vagy migráció jellemzi,

       mit tehetünk a ritka vagy kihalófélben lévő állatok védelmének érdekében.

Az állatok magatartási formáinak kutatására három alapvető módszert alkalmaznak:

Ø     kutatások a terepen (a természetben),

Ø     fogvatartott állatok megfigyelése (pl. állatkertekben),

Ø     laboratóriumi megfigyelések.

A legmeghatározóbbak a terepen történő megfigyelések. Az ilyen kutatásoknak több formája létezik:

   a kutatók természetvédelmi területeken, esetleg a vadonban figyelik meg az állatot kutató-expedíció során;

  a kutató rejtekhelyről figyeli az állatot a lehető legközelebbről, amíg az hozzászokik az ember közelségéhez és természetes viselkedési mintákat mutat;

      a kutatók a vadonba visszaengedett állat viselkedését figyelik;

     a kutatók a természeteshez legközelebb álló környezetben – nagy karámokban, mesterséges populációkban) – figyelik meg az állatokat. Így tanulmányozzák azokat az állatokat, amik csak az állatkertekben maradtak fenn, és természetes populációikat vissza szeretnék telepíteni a természetbe. Ukrajnában hatalmas bekerített területeken (karámokban) tartják a bölényeket, a Kijevi terület északi részén pedig a przsevalszkij-ló természetes populációjának visszaállításában folyik a munka.

Przsevalszkij-ló populáció
A populáció az egyedfeletti szerveződés szerkezeti és működési alapegysége.
Legtöbbször egy időben, egy helyen együtt élő, egy fajba tartozó egyedek halmazát értik populáció alatt

Nagyban elősegítik az etológiai kutatásokat a technika vívmányai: hangfelvevők, kamerák, rádiós vagy műholdas nyomkövetők,  stb.). Így nagy távolságokból is nyomon követhető az állatok mozgása, viselkedése.

Az állatok kutatásának egyik alapvető módszere a megfigyelt állat jellemző viselkedési elemeinek, pózainak meghatározása és leírása. Elemzik az állat viselkedését, meghatározzák azokat az elemeket, amik rendszeresen ismétlődnek, meghatározzák hányszor, milyen időközönként vagy rendszerességgel fordulnak elő a megfigyelt elemek. Egyes mintázatokat matematikai képletekkel számítanak ki vagy számítógép segítségével modelleznek. Manapság videokamerával felveszik a történéseket és később képkockánként elemzik azokat. A kapott eredményeket táblázatok, diagrammok, animációk formájában összegzik, ezt nevezzük etogrammának.

Laboratóriumi körülmények között vagy eleve a fogvatartott állatoknál leggyakrabban a kommunikációt figyelik. Az állati kommunikációban a jelek a legkülönfélébbek lehetnek, a leggyakrabban pozitúrák, magatartási mintázatok, hangok, speciális vegyületek, stb. Ennek alapján a hírközlés formáit négy nagy csoportba osztjuk:

v     vegyi hírközlés (szaglás)

v     akusztikus hírközlés (hallás)

v     optikai hírközlés (látás)

v     nyomási tapintási hírközlés

Vegyi hírközlés

A legelterjedtebb a kémiai kommunikáció, ami illatanyagok általi információközlést jelent.

érzékszőrök az éjszakai lepke antennáin

A vegyi hírközlés a kommunikáció legprimitívebb formája, de a legmagasabb rendű élőlényeknél is találkozhatunk velük. A szagjelek előnyei, hogy kis mennyiségben és távolról hatnak, hatásuk tartós és minden akadályon képes áthatolni. Az állatok által a hírközlésben használt szagjeleket feromonoknak nevezzük, ezek nem hormonok. A szagok „nyelve” (olfaktorikus hírközlés) nagyon elterjedt az állatvilágban. Igen sok rovar és emlősállat rendelkezik éles szaglóérzékkel, s megfelelő illatanyag-termelő miriggyel.

Sok ragadozó emlős feromontartalmú vizeletével jelöli meg vadászterületének határait, így tartja távol a betolakodókat. Az egy hangyabolyba tartozó fajtársak szaguk alapján azonosítják egymást, a betolakodókat elpusztítják. A hangyák veszély esetén riasztó hatású feromont is kiválasztanak. A lepkék nőstényei feromont bocsátanak ki a párzási időszakban. A hímek nagy felületű csápjaikkal több kilométer távolságból is felfogják az illatanyagokat.

Az ezzel a témával foglalkozó szakemberek  tanulmányozzák a feromonokat, a termelő mirigyeket és a szagérzékelő szerveket is, amik felfogják az effajta jelzést. A vegyi hírközlés megismerése újabb távlatokat nyit az állatok viselkedések irányítására, például a megporzást végző rovarok odacsalogatásában.

Akusztikus hírközlés

Az állatok hangadási jelrendszerén és hallásán alapul az akusztikus kommunikáció. A hangjelzések főleg akkor segítik elő a társas érintkezést, amikor a látási vagy a szaglási ingerek nem érvényesülhetnek.

A hangok alapján történő üzenetváltás aránylag kevés állatcsoportra jellemző: a gerincesekre és egyes ízeltlábúakra. Hangjelzés alapján találnak egymásra a tücskök és a szöcskék a párválasztási időszakban. Énekükkel tartják távol fajtársaikat territóriumuktól az énekesmadarak. Hangjelzéssel hívogatják a szülők a fészekből kirepülő fiókáikat. A hangjelzések különösen alkalmasak a riasztásra, hiszen gyorsan terjednek, és a hangforrás helyét nehéz azonosítani.

Az állatok hangok általi kommunikációjával a bioakusztika nevű tudományág foglalkozik. A szakemberek rögzítik és elemzik a felvett hangokat, tanulmányozzák a hangképző szervek felépítését és működését. Különös figyelem fordítódik napjainkban az emberszabású majmok,  valamint a bálnák, cetek, delfinek, és a denevérek akusztikus hírközlésére és tájékozódására.

Optikai hírközlés

Lantfarkú paradicsommadár 

A vizuális kommunikáció látható jelzésekkel történik. Egyes madarak hímjei a párzási időszakban díszes nászruhát öltenek, ami egyszerre szolgálja a nőstények meghódítását és a vetélytársak elriasztását. Néhány emlősállatra, például a majmokra, a kutya- és a macskafélékre, jellemző a póznyelv. Ez olyan látható jelzésekre (mozdulatok, testtartás) épülő jelrendszer, amelynek segítségével a fajtársak egymás tudtára adják szándékukat.

Póznyelv

Nyomási tapintási hírközlés

Az érintési kommunikáció az állatok közvetlen érintkezésén alapszik. Az információátadás ennél a formájánál nincs szükség közvetítő közegre, mert az információ közvetlenül jut el egyik egyedtől a másikig. A testek kontaktusa információk átadására és átvételére is lehetőséget nyújt. Gondoljuk csak el, egy érintés, egy simogatás, vagy egy erőteljes markolás, mennyi mindent fejezhet ki az emberi kommunikációban is!

Végül a legbonyolultabb az összetett kommunikáció, ami nevezhető akár „az állatok nyelvének” is. Ilyenkor a fent felsorolt közlési formák kombinációja valósul meg. Ez leginkább a magasabbrendű állatokra jellemző.

Nagy figyelem övezi az állatok tájékozódó képességét. Széleskörű kísérletek folynak a patkányok labirintusokban való tájékozódását illetően.

Azt a tudományt, ami az állatok magasabbrendű idegműködésével foglalkozik (az összetett kommunikációval, az elemzés képességével),  állat-pszichológiának nevezzük.

Azok a kutatók, akik az állatok viselkedésének megfigyelésével foglalkoznak, a magatartáskutatók, másképpen a behaviouristák. Sok tanulmány alapszik megszelídített, fogságban nevelt állatok megfigyelésén.

Az etológia az osztrák orvos, zoológus Konrad Lorenz munkássága révén került a tudományos érdeklődés középpontjába. Vizsgálta az állatok egyéni, valamint társas öröklött magatartását, a korai tanulási formák közül a bevésődést. Meghatározta, hogy a fészekhagyó madarak fiókái azt a mozgó tárgyat vagy élőlényt követik, amelyet kikelésük után először meglátnak. Így például az általa keltetett nyári lúd fiókák Lorenzet követték a közelben lévő lúdanyák helyett.

Karl von Frisch (olv: Friss) megfejtette a méhek nyelvét. A méhek igen összetett viselkedésmóddal értesítik társaikat a megtalált virágporlelőhelyről és annak gazdagságáról. Árnyalt zümmögő hangokon és illatjeleken kívül jelzésük legfontosabb eszköze a tánc. A lelőhely távolságát a tánc formája és tempója jelzi. Minél közelebb van a táplálék, annál gyorsabban táncolnak. Közlésükben meghatározó szerepe van a nap állásának is.

Konrad Lorenz, Karl von Frisch és Nikolaas Tinbergen közösen kapott Nobel-díjat az állati viselkedés vizsgálatáért 1973-ban.

Ismétlő kérdések:

1. Mi az etológia?
2. Milyen alapvető kommunikációs módszerek léteznek az állatvilágban? Ismertesd mindegyiket, támaszd alá példákkal.
3. Mivel foglalkozik az állat-pszichológia?
4. Hogyan hasznosíthatók a mezőgazdaságban a termés növelésére az etológia eredményei?

36 § AZ ÁLLATOK FEJLŐDÉSE. ÁLTALÁNOS ISMERETEK A REGENERÁCIÓRÓL. AZ ÁLLATOK ÉLETTARTAMA ÉS ÉLETSZAKASZAI

A legtöbb gerinces fajban az ivari kétalakúság kialakulásakor a nőivarú egyedek jelentéktelenebb színűek, kisebb méretűek. Milyen evolúciós előnye lehet ennek?

Megismerkedhettek azzal, hogyan fejlődnek az állatok, mi az egyedfejlődés, milyen életszakaszai vannak az állatoknak, milyen az élettartamuk. Szó lesz még arról mi a regeneráció, és mi határozza meg a regerációs készséget.

Már ismert számotokra, hogy milyen bonyolult rendszerek biztosítják az állatok életműködését. Mindezek a szervek, szövetek és sejtek milliói egy sejtből keletkeznek – a zigótából ha ivaros szaporodás történt, vagy bimbóból, ha ivartalan szaporodás. A szaporodást (és megtermékenyítést) követően a keletkező első sejtből az új szervezet át kell, hogy menjen az egyedfejlődés szakaszain, aminek első lépéseként kifejlődnek a szervei és szervrendszerei.

Az állatok egyedfejlődése azokat az alaki, szerkezeti és működésbeli változásokat jelenti, melyek a zigóta kialakulásától az egyed haláláig az élőlényben bekövetkeznek. A fejlődés elválaszthatatlan az élőlény növekedésétől.

Növekedés: * olyan mennyiségi változások sora, amelyek sejtosztódással vagy sejtmegnyúlással térfogat- és tömeggyarapodást eredményeznek.

Fejlődés: * olyan minőségi változások sorozata, amelynek eredményeként új szervek, szövetek alakulnak ki a sejtek működésbeli elkülönülése (differenciálódása) következtében.

Az ivaros úton szaporodó élőlények egyedfejlődésének két szakasza van:

o   embrionális fejlődés

o   posztembrionális fejlődés.

Embrionális fejlődés:  a zigóta kialakulásától a petéből való kibújásig, a tojásból való kikelésig vagy a megszületésig tartó fejlődési folyamat. Az embrionális fejlődés első szakasza a barázdálódás, mely a sejtek gyors egymás utáni osztódását jelenti. A mennyiségi változás, a sejtek szaporodása után megindul a csíralemezek kialakulása, ami aszöveti-szervi differenciálódással folytatódik. Vagyis a sejtek minősége megváltozik, működésükben egyre jobban eltérnek egymástól, más-más szerepet töltenek be a szervezetben. A fejlődő élőlényt embriónak nevezzük.

Posztembrionális fejlődés:  az utód világrajöttétől annak haláláig tartó fejlődési folyamat. A posztembrionális fejlődés igen változatos az állatvilágban. Ahogy az ivaros szaporodásnak számos megjelenési formája alakult ki, úgy az egyedfejlődés e szakasza is hihetetlenül sokszínű. Közvetlen fejlődés esetén az önálló életet kezdő utód nagyon hasonlít a kifejlett élőlényre. A fiatal egyed kisebb és ivaréretlen.

Az állatok fajainak jelentős része posztemb­rionális fejlődését lárvaként kezdi meg. A lárva az élőlény átmeneti fejlődési alakja, mely különbözik a kifejlett élőlénytől. Hiányozhatnak bizonyos szervei. De rendelkezhet más szervekkel, eltérő közegben és életmódban élhet, mint az ivarérett kifejlett állat. Ha a fajnak lárva alakja is van, a fejlődést közvetett fejlődésnek vagy átalakulásnak nevezzük. 

Gyakori, hogy a lárva és az imágó (a rovarok kifejlett alakja) közé a fejlődés során még egy átmeneti alak, a báb iktatódik. A bábban a lárva testének anyagai jórészt lebomlanak és a kifejlett élőlény testévé rendeződnek. Az ilyen posztembrionális fejlődést teljes átalakulásnak nevezzük.

ALAPISMERETEK A REGENERÁCIÓRÓL

Egyes tengeri csillagoknál megfigyelték, hogy elvetik egy - egy karjukat,

 amelyeknek törésfelületén új testkorong és új karok alakultak ki. 

Az ilyen úgynevezett "üstökös csillag" alakok hagyományos tengeri 

csillaggá fejlődhetnek, mivel ezek az állatok nagy regeneráló képes-

sége nemcsak elvesztett karjaik újra kinövését teszik lehetővé, hanem 

azt is, hogy az elvesztett karból korongjuk részei újból kinőhessenek.

Számos élőlény képes arra, hogy a sérült vagy leszakadt, elvesztett testrészeit pótolja. Ez a folyamat a regeneráció. Jól ismert tény, hogy a gerinctelen állatok igen nagy mértékű regenerációra képesek. A hidrák (a), laposférgek (б) egy súlyos sérülés után képesek lehetnek akár egész testüket regenerálni. 
Amíg a gyűrűsférgek komoly regenerációra képesek, addig bizonyos rovarok (pl. legyek) ezt a képességüket csak a lárvakorban tudják kifejteni. Ezzel szemben más rovarok kifejlett korukban is megőrizték ezt a tulajdonságukat.

Egyes állatok olyan mértékű regerációra képesek, ami elválaszthatatlan az ivartalan szaporodástól. Egyes űrbelűek, például a hidra képes újraszerveződni a test 1/200-ad részéből, egyes lapos férgek pedig a testük 1/100-ad részéből.

A gyűrűs férgeknél már nem figyelhető meg ilyen mértékű regeneráció. Ha elvágunk egy földigilisztát kétfelé, annak csak az elülső része képes újraszerveződni, a hátsó elhal.

Az ízeltlábúk közül egyesek képesek az elvesztett végtagok újraszervezésére. A tarisznyarák (краб) és néhány más rák az elvesztett ollója helyett újat növeszt. A szöcskék veszély esetén leválaszthatják lábukat, ami kis idő múltán regenerálódik, azaz visszanő.

A gerincesek még kevésbé képesek a regenerációra. A farkos kétéltűek – a tritonok – képesek újraszervezni elvesztett lábukat, egyes gyíkok pedig a farkukat.

A madaraknál és az emlősöknél a regeráció alapjában véve csak a testtakaró újraszerveződését jelenti. sérülések vagy égések után visszanő a tollazat, a karmok, körmök, vagy a  szőrzet. Az, hogy törések után összeforrnak a csontok – szintén a regerációs képességnek köszönhető.

AZ  ÁLLATOK  ÉLETSZAKASZAI

Az állatok életében szakaszosság figyelhető meg. Az ivarosan szaporodó állatoknál megkülönböztetünk embrionális és posztembrionális életszakaszt.

A születés utáni élet szintén több szakaszra tagolható.

A közvetett fejlődésű állatoknál megkülönböztetünk lárvaállapotot és ivarérett állapotot.

A madarak kicsinyei – a fiókák – nem képesek repülni, bizonyos idő és fejlődés után következik a kifejlett állapot.

Az emlősök posztembrionális életszakaszai:

·         újszülöttkor (az élet első néhány napja)

·         szopós kor (ameddig anyatejjel táplálkozik)

·         növendékkor (az ivarérettségig)

·         ivarérett kor

·         öreg kor.

Az állatok fejlődésére és növekedésére hatással vannak a környezeti tényezők (megvilágítottság vagy fényerő, hőmérséklet, nedvességtartalom, stb), amik naponta vagy évente ciklusosan ismétlődnek. Például évente ugyanakkor van vedlés vagy vándorlás. A váltakozó évszakú helyeken az állatoknál megfigyelhető a tavaszi aktivitás és szaporodás időszaka, a nyári ivadékgondozás és táplálkozás időszaka, az ősz a telelésre való felkészülés időszaka, ami a telelés követ – nyugalmi időszak.

 A kérészeknél a lárvaállapot (1)
fajtól függően néhány hónaptól 3 évig is tarthat. 
Az ivarérett kérészek (2) túlnyomó többsége csak
 rövid ideig repül, és ezért nem is táplálkozik:
tevékenységét a nászra korlátozza.

AZ  ÁLLATOK  ÉLETTARTAMA

  Az állatok fejlődési sajátosságait befolyásolhatja az élettartamuk.

Az állatok élettartamára vonatkozó adatok laboratóriumi és állatkerti megfigyelésekre alapszanak. Ez azzal magyarázható, hogy vadonban nehéz megállapítani az élőlény korát és élettartamát.

Csak néhány állatnál alkalmazhatók a speciális kormeghatározó módszerek. Például sok puhatestű növekedése (a csigaház formálódása) szezonális jellegű. Így a csigaházon, a fák évgyűrűihez hasonlóan, éves növekedési zónák különíthetők el. Ugyanilyen növekedési zónák figyelhetők meg a halak pikkelyein és egyes emlősök csontjain.

Az emlősöknél a fogazat kopásából vagy a csontszerkezet változásaiból is következtethetünk az életkorra. A madaraknál a korról a tollazat kifejlettsége és mintázata árulkodhat.

Lássuk néhány adatot. A hidra kb. 4 évig él, a földi giliszta 10 évig, az orvosi pióca 20 évig, a gyümölcslégy (drosophila) a hőmérséklettől függően 50-230 napig, a kérész (vagy tiszavirág) imágója (ivarérett állapotú egyed) 3 napig, viszont egyes kagylók akár 200-300 évig is. 

A gerincesek különböző fajainál jelentős eltérések vannak az élethosszban. A fogasponty az akváriumban 3 évig él, a harcsa akár 60 évig. A foltos szalamandra 17 évig, a nílusi krokodil közel 70 évig, a galapagoszi teknős akár 180 évig is élhet. A madarak közül a kolibri élettartama megközelítően 8 év, a szirti galambé kb. 35 év, a hattyúé kb. 70 év, a keselyűké 120 év is lehet. Az emlősök közül viszonylag rövid életűek a rágcsálók (pl. egerek – kb. 4 év). A csimpánzok átlagéletkora kb. 75 év, az elefántok 85 évesek is lehetnek. A legnagyobb emlős – a kékbálna átlagéletkora egyes tudósok szerint 80-90 év, az ismert legidősebb bálna kb. 110 éves volt.

Az élettartama nagyban függ a növekedés és fejlődés tempójától. Ezért azok az állatok, amik gyorsan elérik az ivarérett kort, viszonylag rövid ideig élnek. Ez az intenzívebb anyagcsere-folyamatokkal magyarázható. Az anyagcsere-folyamatok lassabban zajlanak a nagyobb szervezetben, ezért a nagyobb állatok tovább élnek, mint a kicsik.

35 § AZ ÁLLATOK SZAPORODÁSA. AZ IVARSEJTEK ÉS A MEGTERMÉKENYÍTÉS

Megismerkedünk a szaporodás fogalmával, formáival és azok jelentőségével. Rámutatunk milyen sejtek által történik a szaporodás, hogy megy végbe a megtermékenyítés ivaros szaporodás folyamán.

Hallottam, hogy a hangyák áttelepítik a levéltetveket egyik növényről a másikra, hogy ott is elszaporodjanak. De hogyan választják ki a megfelelő hímeket és nőstényeket?

Az élő szervezetek egyik alapvető tulajdonsága a szaporodási képesség. A szaporodás a fajfenntartás életjelensége, melynek eredményeként a szülő(k)höz hasonló új egyedek jönnek létre. Azzal, hogy az élőlény utódot hoz létre, növeli fajának egyedszámát.

A szaporodás történhet ivartalan vagy ivaros úton.

Az ivartalan szaporodás az alacsonyabbrendű szervezetekre jellemző. Az ivartalan szaporodás módjai: osztódás, bimbózás (a növényeknél még a vegetatív szaporodás).

Osztódáskor az anyaszervezet két hasonló szervezetre osztódik, melyek mindegyike utódszervezet.

Bimbózás folyamán az anyaszervezeten egy kinövés – bimbó – alakul ki. A bimbó idővel felveszi az anyaszervezet alakját és felépítését. Miután a bimbó leválik, az új szervezet önállóan folytatja életműködését.

Az ivartalan szaporodás során egyetlen egyed képes önállóan utódokat létrehozni. Mivel nem szükséges a partnert felkutatni, megtalálni, viszonylag könnyen és rövid időn belül igen nagy számú utódot eredményez. Természetesen az új egyedek tulajdonságai nem különböznek a szülőétől. Ez a faj számára nem mindig előnyös. A sok azonos tulajdonságú egyed (klón) ugyanis egy hátrányos környezetvál­tozásra egyszerre elpusztulhat, így kipusztulhat a faj. Tehát a kizárólag ivartalan módon szaporodó szervezetek az adott helyen hozzávetőleg gyorsan képesek megsokszorozni a létszámukat, de csak viszonylag állandó feltételek mellett.

Az ivaros szaporodás az ivarmirigyekben termelődő ivarsejtek által történik. Az ivarsejtek a megtermékenyítés folyamán összeolvadnak, és létrejön egy darab sejt, ami az utód első sejtje – a zigóta.

Az ivaros úton létrejött utód az anya és az apa örökletes anyagainak kombinációjával rendelkezik. Így egyesítheti mindkét szülő jellegeit, akik esetleg különféle létfeltételekhez alkalmazkodtak. Tehát az ivaros szaporodási mód biztosítja azt, hogy az utódszervezetek egyedi (megismételhetetlen) génállománnyal rendelkeznek, ami a szülők örökletes anyagainak a keverékéből áll össze. 

(GÉN – valamilyen jelleget vagy tulajdonságot kódoló DNS-szakasz) 

Ezzel magyarázható, hogy egyes egyedek ellenállóak a környezet jelentős változásaival szemben is, és a faj ezáltal képes fennmaradni az adott területen.

Az ivaros szaporodás tehát sokkal inkább elősegíti a fejlődést, mint az ivartalan szaporodás. Az állatok túlnyomó többsége ivarosan szaporodik.

Az ivarsejtek ivarmirigyekben termelődnek. A női ivarmirigy a petefészek, a benne termelődő mozdulatlan ivarsejt – a petesejt. A hím ivarmirigyek a herék, amik a mozgékony spermasejteket termelik. A kétféle ivarsejt termelődhet egyazon szervezeten belül, vagy külön-külön szervezetben.

Sok olyan – úgynevezett hímnős vagy hermafrodita – fajt is ismerünk, melynél egyetlen egyedben mind a női, mind pedig a hímivarsejtek kialakulnak. E fajokban természetesen nincs ivari kétalakúság (nemi dimorfizmus), de a szaporodó két hímnős állat kölcsönösen termékenyíti meg egymást. Ezzel biztosítják az öröklődő tulajdonságok keverését. A hímnősség az alacsonyabbrendű állatok között elterjedt (férgek, haslábúak).

A partenogenezis egy sajátságos szaporodási forma. Ennek során a megtermékenyítetlen petesejtből fejlődnek az utódok.  Sok gerinctelen állatnál (pl. kerekesférgek, botsáskák, levéltetvek, darazsak, méhek), de ritkábban néhány gerincesnél is (pl. ezüstkárász, fogaspontyok, egyes hüllők) a szűznemzés természetes folyamat.  

A levéltetvek szaporodása jó például szolgál a partenogenezis megfigyelésére. Ősszel a szárnyas nőstények megtermékenyített petéket raknak a növényekre, amikkel táplálkoznak.  Tavasszal ezekből lárvák kelnek ki, amik a nem teljes átalakulás következtében szárnyatlan nőstényekké fejlődnek. Ezek a nőstények megtermékenyítés nélkül (tojás-elevenszüléssel) lárvákat szülnek, amikből újabb szárnyatlan nőstények fejlődnek, amik szintén lárvákat szülnek és így tovább néhányszor. Így a növényen egy nagyszámú levéltetű-kolónia jön létre, ami kizárólag szárnyatlan nőstényekből áll. Ősszel a szárnyatlan nőstények olyan lárvákat szülnek, amikből szárnyas nőstények és hímek fejlődnek. A párosodás után ezek a nőstények rakják le a megtermékenyített petéket.

Az egyik növényről a másikra való áttelepedésben a hangyák segítik a szárnyatlan levéltetű-nőstényeket. A kolónia kizárólag nőstényekből áll, amik pertenogenezis útján hoznak létre új utódokat, ezért szükségtelen a hímek és a nőstények felismerése. Elég, ha a hangyák csak néhány egyedet (vagy akár csak egyet) költöztetnek át egy másik növényre, és máris fejlődhet az új kolónia. Mindezt a hangyák azért teszik, mert vonzza őket a levéltetvek által kiválasztott cukros lé, amit „mézharmat”-nak hívnak.

Mint láthatjuk, a levéltetvek megtartották az ivaros szaporodás előnyeit, de a partenogenezisnek köszönhetően gyorsan el tudnak szaporodni egy élőhelyen.

Ivaros szaporodáskor az ivarsejtek találkozásával megtörténik a megtermékenyítés, az ivarsejtek összeolvadása. A megtermékenyítés lehet:

Ø  külső – a környezetben

Ø  belső – az anyai szervezetben.

A külső megtermékenyítés a vízben élő állatoknál figyelhető meg. Ilyenkor a nőstény a petéket, a hím pedig a spermasejtjeit a vízbe bocsátják, és ott történik meg a megtermékenyítés.

Belső megtermékenyítéskor a hím spermasejtjei bekerülnek a nőstény petevezetékeibe (ivari vezetékeibe), és itt történik meg az ivarsejtek összeolvadása.

Jegyzeteljétek ki azokból a paragrafusokból, ahol az állatok törzseivel és osztályival foglalkoztunk, hogy a különböző törzsekre vagy osztályokra milyen szaporodás jellemző.

Űrbelűek - 

Lapos férgek - 

Gyűrűs férgek - 

Izeltlábuak - 

Szárazföldi puhatestűek - 

Kagylók és fejlábuak - 

Halak - 

Kétéltűek - 

Hüllők - 

Madarak - 

Emlősök - ... .