A nő, aki belehalt a gorillák szeretetébe

Dian Fossey amerikai etológus, a hegyi gorillák életének legjobb ismerője.

Több mint 10 évet élt Afrikában, fent a hegyekben, a vadonban, pusztán azért, mert az volt az álma, hogy megismerje a gorillák életmódját, a közelükbe férkőzzön valahogyan. "A kis herceg" óta tudjuk a pontos receptet, mi kell ahhoz, hogy valaki egészen közel kerülhessen egy állathoz:

"- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta a róka.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kisherceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz..."

Fossey minden idejét a gorillák életmódjának, szociális viszonyainak megismerésének szentelte, csaknem 18 évet élt közöttük. Kezdetben tisztes távolból figyelte az állatokat, eltanulta gesztusaikat, hangjaikat, sajátos etikettjüket, csak ült és figyelt. Aztán egyre közelebb húzódott, s végül bekövetkezett az áttörés, az egyik gorilla önként megérintette Fossey kezét. A bennszülöttek által csak “az erdő magányos asszonyaként” emlegetett kutató tapasztalataiból feljegyzéseket készített, amelyeket az 1983-as Gorillák a ködben című könyvében összegezett.
Azon a véleményen volt, hogy az állatoknak emberek szórakoztatása céljából történő “börtönben” (állatkertben) tartása etikátlan cselekedet. Egy ízben megakadályozta két sebesülten elfogott fiatal gorilla átszállítását a Kölni Állatkertbe, s miután gondjaira bízták az állatokat, meggyógyította őket. A gorillákat ezután szállították Kölnbe, ahol kilenc évig éltek fogságban, majd mindketten ugyanabban a hónapban pusztultak el.
Munkájára akkor irányult rá a figyelem, amikor 1970 januárjában a National Geographic Magazin címlapján az ő fotója jelent meg, amint egy gorillával ölelik egymást. A róla szóló cikket pedig egy olyan kép illusztrálta, amelyen a Peanuts nevű gorilla megérinti Fossey kezét, mindez eloszlatta azt a köznapi mítoszt, hogy ezek a főemlősök veszélyes vadállatok. Fossey ismertségét a végveszélyben lévő hegyi gorillák megmentésére akarta felhasználni, s többször keveredett összetűzésbe a helyi orvvadászokkal és a kormánnyal is, amelyet azzal vádolt, hogy összejátszik a vadorzókkal.


Dian tényleg nagyon szerette ezeket az állatokat, egy gorilla pedig különösen nagy kedvence volt. Digitnek az egész életét végigkísérte kölyökkorától egészen a haláláig. Hatalmas sokk volt számára, amikor kiderült, hogy kedvence halálát nem betegség, baleset, vagy verekedés okozta, hanem orvvadászok, akik egész egyszerűen levágták a fejét vacak 20 dollárért. Dian, miután eltemette szeretett állatát, emlékére létrehozta a Digit Alapítványt. A befolyt pénzt arra költötték, hogy csapatokat szerveztek, akik megállították a vadorzókat. Ahol tudták, persze. 

Dian többször keveredett összetűzésbe az orvvadászokkal, a helyi politikusokkal, a különböző érdekekkel. Azzal vádolta - felteszem, nem alaptalanul - a helyi kormányt, hogy azok összejátszanak az orvvadászokkal. Nagyon valószínű, hogy végül ez a harc okozta Dian halálát.1985. december 26-án (karácsonykor!) szegényt brutálisan meggyilkolták faházának hálószobájában. Dian Fossey-t végül gorillái között temették el a ruandai Karisoke Központban, kedvence, Digit mellé. Sírjára ezt írták: "Senki sem szerette jobban a gorillákat." Ez valószínűleg így is van.