GERINCESEK. HÜLLŐK VAGY CSÚSZÓMÁSZÓK osztálya

GERINCESEK.  HÜLLŐK  VAGY  CSÚSZÓMÁSZÓK osztálya

A Hüllők osztálya

Az első hüllők az óidő karbon időszakában, mintegy 320 millió éve, ősi kétéltűekből alakultak ki az evolúció során. A hüllők osztályába tartoznak az első valódi szárazföldi gerincesek. Az osztály elnevezése onnan ered, hogy a magasabb rendű gerincesek (hüllők, madarak, emlősök) közül csak a hüllők változó testhőmérsékletűek. Ez azt jelenti, hogy testük hőmérséklete nagyjából környezetükének felel meg, vagyis könnyen „kihűlnek”. A hüllők közé tartoznak a gyíkok, a kígyók, a teknősök és a krokodilok.

Testszerveződésük alakulását az evolúció során alapvetően a víztől történő elszakadás, a szárazföldi életmódra való tökéletes áttérés befolyásolta.

A hüllőkkel a fürge gyík példáján ismerkedünk.

A gyík teste jól elkülönülő feji, törzsi és farokrészre tagolható. Az egésztestet barnásszürke vagy zöldes szarupikkelyek és pajzsok borítják. A háton sötét sávokat és foltokat figyelhetünk meg. Tavasszal, a szaporodás időszakában, a hímek élénkzöld színezetet vesznek fel, a fej alatti torokrész pedig élénk kékké is válhat.

Miközben a gyík növekszik, akárcsak a többi hüllő, vedlik (mivel a száraz pikkelyes bőr nem nyúlékony). A gyík darabkákban vedli le régi bőrét, a kígyók viszont egészben bújnak ki belőle, akár egy harisnyából. 
A hüllők bőre a kiszáradás, a párologtatás megakadályozására igen erősen elszarusodik. A bőrben nincsenek mirigyek. A vastag, száraz szaruréteg a kiszáradás és a sérülések ellen is hatékony védelmet biztosít, azonban gátolja a bőrlégzést.

A fürge gyík feje ovális, és szarupajzsok borítják: ezek nagyobbak, mint a testet takaró pikkelyek. A gyík szájában az állkapcsokon elhelyezkedő fogak kicsik, a préda megragadására és megtartására szolgálnak. A gyík folyamatosan öltögeti a nyelvét, ami a hüllőknél tapintó- és ízlelőszerv. A száj fölött egy pár orrnyílás van.

A fürge gyík teste: 1-fej, 2-nyak, 3- törzs, 4- farok, 5- végtagok,
6- dobhártya, 7-szem, 8-száj, 9-orrnyílás

A gyík szemeit, amint a többi szárazföldi állatét is, szemhéjak védik. Ám a gyíknak az alsó és felső szemhéjon kívül van egy harmadik szemhéja is -  a félig átlátszó pislogóhártya. Ez biztosítja a szem folyamatos nedvesítését.

A fej két oldalán kis mélyedésekben találhatók a dobhártyák. Ezek mögött (a koponya védelmében) található a középfül.

A gyík fejét és testét agy rövid nyak köti össze. Ez biztosítja a fej mozgathatóságát, forgathatóságát.

A fürge gyík teste kissé lapos, farka hosszú. Néhány gyíkfajnak, köztük a fürge gyíknak is veszély esetén könnyedén letörik a farka. Ez elvonja a támadó ragadozó figyelmét, a gyík pedig elmenekül. A farokrész később visszanő.

A hüllők ötujjú végtagokkal rendelkeznek. A gyík lábai a test oldalánál erednek, ezért  maga a test nagyon közel ereszkedik a felszínhez. Innen ered a név: csúszómászók. A gyík mellső és hátsó végtagján is öt, karmokkal ellátott ujj található. A karmok biztosítják a kapaszkodást.

Közönséges repülő agáma

Repülő gyík vitorlázó-repülés közben 

A jelenkori hüllők között nincs olyan faj, amely képes lennek az aktív repülésre. Ám néhányuk képesek a vitorlázó repülésre. A repülő sárkány például 20 métert is képes elvitorlázni a levegőben.

Egyes dél-kelet ázsiai kígyófajok is képesek a vitorlázó repülésre. Repülés közben a kígyó hengeres teste ellaposodik, mivel az állat képes széttárni bordáit. Ilyen módon a kígyó képes megtenni a levegőben akár néhány tíz métert. 

Hüllők váza

A gyík váza a fej vázából (koponyából), a törzs vázából (gerincoszlopból) és a végtagok vázából áll.

A koponya csontos (erősebb, mint a kétéltűeké), a szorosan illeszkedő  lapos csontok védik az agyat.  Megjelenik a csontszájpad

A gerincoszlop csigolyacsontok láncolatából áll. A gerincoszlop a következő szakaszokra tagolódik:

v nyaki rész

v melli rész

v háti rész

v keresztcsonti rész

v farokrész.

A nyaki rész több csigolyából áll, ezek biztosítják a fej mozgathatóságát.

A hüllők gerincoszlopának melli részéhez bordák kapcsolódnak. Ezek íves csontok és elől a szegycsonttal kapcsolódnak össze. Így alakul ki a valódi mellkas. A kígyók bordái elől nem kapcsolódnak össze – nincs mellkasuk, ez teszi lehetővé nagyfokú hajlékonyságukat.

A végtagok vázát végtagövek kapcsolják a gerincoszlophoz.  A mellső végtagövet: kulcscsont és lapocka csont, a hátsó végtagövet a medencecsontok alkotják.

Emésztőrendszer

A szájüregben a táplálékot a nyál nedvesíti, ami a nyálmirigyek váladéka. A nyál emésztőenzimeket is tartalmaz. Ezután a nyelőcsövön át a gyomorba kerül. Megkezdődik a táplálék péppé alakítása, átkeverése, emésztése. A részlegesen emésztett pép ezután a belekbe jut. Ide nyílnak az emésztőmirigyek vezetékei is. (Konkrétan a máj, ami az epét termeli, valamint a hasnyálmirigy, ami hasnyálat termel) Az epefolyadék és a hasnyál olyan emésztőenzimeket tartalmaz, ami a táppép molekuláit kisebb molekulákra, egyszerűbb anyagokra bontja, amik aztán a bélfalon át a felszívódnak a vérbe. Az emésztetlen maradékok továbbhaladnak, végül a vastagbél kiszélesedett részébe a kloákába kerülnek és kiürülnek a szervezetből.

Egyes (mérges) kígyók nyálmirigyeiben méreganyagok is termelődnek. Kivezető csövön át a méregfog barázdájának vagy csatornájának tövébe nyílik. A méregfogaknak a zsákmányolásban van szerepük, hisz ezeken keresztül ürül ki a zsákmányállatot megbénító erős méreganyag, hogy aztán a kígyó elfogyaszthassa. 

Hüllők légzése

A hüllőknél a bőr hámszövete erősen elszarusodik, ezért bőrlégzésre nem alkalmas. Tüdejük viszont fejlett, belseje a kétéltűek tüdejéhez képest erősen tagolt, vagyis nagy a légzőfelszíne. A tüdő nagy belső felületén hatékonyan játszódhat le a gázcsere a vér és a levegő között. A tüdő nem tartalmaz izomszövetet. Az ő kitágítását és összepréselését a bordák közti bordaközi izmok végzik úgy, hogy kitágítják és összepréselik a mellkast. Ez a megoldás tökéletesebb ventillációt (levegő ki- és beáramlást) tesz lehetővé. 

A hüllők keringése

A hüllők vérkeringése jelentős előrelépést mutat a kétéltűekhez képest. Szívük tökéletesebb, a kamra jobb és bal oldali részét válaszfal határolja el, amelyen azonban rés van. A két vérkör ezért nem különül el egészen egymástól. A testből szén-dioxidban dús vér kerül a jobb pitvarba, majd a kamra jobb felébe. Innen a tüdő felé vezető artérián keresztül a vér a tüdőbe jut, ahol lezajlik a gázcsere. Az oxigéndús vér a tüdőből a bal pitvarba, majd a kamra bal felébe áramlik. Innen kerül a nagy vérkörbe. A kamra jobb és bal fele közötti nyíláson át a vér kismértékben keveredik.

A kiválasztást a kis páros vesék végzik, amik a testüreg hátsó részében találhatók. A vizelet a húgyvezetékeken át a kloákába folyik, onnan a húgyhólyagba, majd annak megtelése után a kloákán keresztül ürül ki.

Idegrendszer és érzékelés

A hüllők idegrendszere központi és környéki részre tagolható. A központi részhez tartozik az

·        agyvelő

o   előagy (agyféltekék)

o   köztiagy

o   középagy

o   kisagy

o   nyúltagy (ez megy át a gerincvelőbe)

·        gerincvelő

A krokodil agyveleje. A hipofizis és a hipotalamusz olyan agyrészek, amik összehangolják az idegi és a hormonális (humorális vagy endokrin) szabályozást

A hüllők agyféltekéi tökéletesebbek, nagyobbak, mint a kétéltűeké. Felületüket szürkeállomány (agykéreg) vonja be, fejlettebb a kisagy is.

A hüllők érzékszervei jól alkalmazkodtak a szárazföldi életmódhoz. A hüllők érzékszervei közül a tapintó és ízlelő szervek a fejletlenek. Tapintást szinte kizárólag a nyelv végez. Ezen túlmenően a fejen lehetnek még tapintószőrök.

Szaglószervük tökéletesebb mint a kétéltűeké, azonban így is csak az erősebb szagingerek iránt fogékonyak. Különleges érzékszervük a Jacobson-féle szerv. Benne szaglósejteket találni, ehhez azonban a nyelv szállítja a környezetből az ingereket. Fontos az ivarok egymásra találásában is.

Szemeik nagyok, jól fejlett hólyagszemek. Hallószervük középső és belső fülből áll, külső hallójáratuk nincs.

A hüllők rendkívül érzékenyek a föld rezgéseire, ezeket egyrészt belső fülükkel, másrészt a földfelszínt érintő bordáikkal érzékelik. Egyes kígyók hőérzékelése rendkívül fejlett. Orrnyílásaiknál lévő  úgynevezett gödöszerveikben termoreceptorokkal érzékelik a zsákmányállat testéből kisugárzó hőt, valósággal „hőlátók.”

A bal oldali képen egy csörgőkígyó, a jobb oldalin egy piton látható. A piros nyilak mutatják a gödörszerveket, a feketék az orrnyílásokat

Miért vedlenek a hüllők?

Milyen érzékszerv a nyelv?

Miért törik le könnyen a fürge gyík farka?

Hogyan „repülnek” a jelenkori hüllők?

Sorold fel a hüllők agyvelejének részeit.

A hüllők szaporodása és egyedfejlődése

A hüllők belső megtermékenyítésűek, vagyis a párzás során a hím ivarsejtek bejutnak a nőstény testébe, és ott olvadnak össze a petesejtekkel. Az anyaállat szervezetében a megtermékenyített petesejt köré további burkok rakódnak, így kialakul a tojás, melynek héja általában lágy. A tojásban jelen van az utód fejlődéséhez szükséges víz és tápanyag, ezért szaporodásuk és egyedfejlődésük a víztől független, a kikeléshez csak a megfelelő hőmérsékletre van szükség. Ezeknél az állatoknál a tojást általában a napfény melege költi ki. A nőstények többnyire egy földbe ásott gödörbe rakják le tojásaikat. A hüllők átalakulás nélkül, vagyis közvetlenül fejlődnek. A tojásból kibújó utódok testfelépítése és életmódja az ivarérett állatokéhoz hasonló.

GERINCESEK. KÉTÉLTŰEK OSZTÁLYA

Gerinchúrosok törzse. Gerincesek. Kétéltűek osztálya

A gerincesek törzsében a szárazföldi életmódra való áttérést sikeresen a kétéltűek valósították meg. A kétéltűek a bojtosúszós halak ősi képviselőiből elsőként kialakult szárazföldi gerincesek. A kétéltűek osztályának első képviselői kb. 350 millió éve, az óidő devon időszakában jelentek meg. A legismertebb ma élő kétéltűek a békák.

TAVI  BÉKA  (Rana lessonae)

A kétéltűek elnevezése onnan származik, hogy szaporodásuk még vízhez kötött, de a kifejlett állatok már a szárazföldön élnek. A szárazföldi életmódnak megfelelően mozgásuk, légzésük és keringési rendszerük jelentősen eltér a halakétól.

Mi a tavibéka példáján ismerkedünk a kétélűekkel.

Kétéltűek mozgása

A kifejlett kétéltűeknek két pár lábuk van, ez alkalmas a szárazföldön való mozgásra. Végtagjaik szerkezetére az úgynevezett ötujjú végtagtípus jellemző. Mivel a magasabb rendű gerincesek az ősi kétéltűekből fejlődtek ki, ez az alapszabás a többi szárazföldi gerinces állatra is jellemző. Egyes állatcsoportoknál azonban az eltérő életmód miatt az alapszabáshoz képest gyakoriak a módosulások (pl: madarak szárnya, lovak patája, stb).

A szabályos ötujjú végtag függesztőöve három csontból áll. A mellső végtagban a felkar, a hátsó végtagban pedig a comb váza 1–1 csont. Az alkarban, illetve a lábszárban 2–2 csont található. A kéz, illetve a lábfej vázát a kéztő- és a lábtőcsontok, a kézközép- és a lábközépcsontok, valamint az ujjpercek adják

Elülső lábaikon általában négy, a hátsókon pedig öt ujj nő, ezek között bőrlebenyek (úszóhártyák) vannak. Némely vízben élő faj hátsó lábának ujjai a zsákmány szétmarcangolására alkalmas éles karmokban végződnek. A fajok többsége éjszakai életmódot folytat. A legtöbb fajnak hosszú, izmos hátsó végtagjai vannak, ezekkel saját testhosszuknál sokszorosan nagyobb ugrásokra képes. Amikor a béka ugrani készül, testének elülső része elemelkedik a földtől, majd az állat a levegőbe lendül. 

Az úszóhártyás lábú békák  életük legnagyobb részét vizekben élik le. Vannak fán élő békák is - nekik nincsenek úszóhártyáik a lábujjaik között, ehelyett minden egyes lábujjukon nagy tapadókorong fejlődik. Ennek alsó felszínét durva bőr borítja, amelynek jóvoltából a béka ügyesen mászik egyenetlen felületeken, például a fák kérgén. Figyeljük meg ezt a tavi béka és a zöld levelibéka példáján. 

A békák hidegvérű, azaz változó testhőmérsékletű állatok. Testük fölveszi a környezet hőmérsékletét, ezért bőrüket általában hidegnek, nyirkosnak érezzük.

Kétéltűek bőre

A kétéltűek ősei vízi állatok, valószínűleg ősi bojtosúszós halak lehettek. A szárazföldön a kiszáradás veszélye fenyegeti az állatokat. A túlzott párologtatás elleni védekezést szolgálja, hogy a kétéltűek bőrének többrétegű hámszövete gyengén elszarusodik, vagyis külső felületét vékony szaruréteg borítja. A vékony szaruréteg még nem akadályozza jelentősen a bőrlégzést. Ugyancsak a kiszáradást nehezíti a bőrfelszínt borító nyálkabevonat. A kétéltűek bőre a nyálkatermelő mirigyeken kívül méregmirigyeket tartalmaz, amelyek váladéka a fertőzésektől és a ragadozók ellen védi az állatot.

Az ujjak közötti úszóhártya (bőrlebeny) segíti az állatot az úszásban, növeli az úszómozgások hatákonyságát.

Emésztőrendszer

A békák élő, mozgó zsákmányra vadásznak. Túlnyomó többségük rovarokat eszik, hogy mekkorát, az a béka méretétől és a szája nagyságától függ. A tavi béka legyekkel, szúnyogokkal, pókokkal táplálkozik. Amikor megpillantja a zsákmányt, felé fordul, ráveti magát, és ragacsos nyelvének végével ragadja meg. Ha rovart ejtett, azt nem harapja el és nem rágja meg, hanem élve lenyeli. Amikor a béka lenyeli a zsákmányt, nagy szemével pislog, és a szem lesüllyed a szájüregbe, elősegítve a táplálék továbbítását.

A tavi békára, akárcsak a gerinces állatokra háromszakaszos bélcsatorna jellemző. A tápcsatornában az előrehaladó táplálékra állandóan újabb és újabb emésztőnedvek hatnak. Az előbél szájüregi szakaszában a táplálék megragadását és felaprózását szolgáló képződmények (szaruképletek, fogak) helyezkednek el.

A ragadozó halak és a kétéltűek fogai rágásra nem, csak a zsákmány fogva tartására alkalmasak. A békák különös zsákmányoló szerve a szájból kicsapható, elöl lenőtt, ragadós végű nyelv.

A szájüregbe nyálmirigyek váladéka áramlik. A nyál nedvesíti a táplálékot és segíti a nyelést.  A rövid nyelőcső a gyomorba vezet. A gyomor után a táppép a vékonybélbe jut, ahol emésztőmirigyek váladékai hatnak rá. 

A vékonybélben a történik a táplálék emésztése (molekulákra való bontása), és felszívása.

Később az emészthetetlen maradványok a vastagbélbe jutnak. 

A Avastagbél végső szakasza kiszélesedett. Ezt a kiszélesedett részt kloákának nevezzük. A kloákába nyílnak az emésztőrendszer, a kiválasztó szervek és az ivarszervek kivezető vezetékei.

 

A kétéltűek légzése

A kifejlett kétéltűek a levegőből tüdővel lélegeznek. A két tüdőfélbe a garatból induló gégén át jut a levegő. A tüdő páros, sima vagy redős falú zsák. A redők a gázcserére szolgáló felületet, vagyis a légzőfelszínt növelik. Nagyobb felületen a gázcsere gyorsabban és hatékonyabban játszódhat le. A légzőfelszínt dús érhálózat szövi át, ez is fokozza a gázcserét. A tüdő légzőfelszíne azonban nem elég nagy a szervezet számára szükséges gázcsere lebonyolításához. A kétéltűek légzésében ezért fontos szerepe van a bőrnek is, amelynek igen gazdag az érhálózata. A bőrlégzés feltétele, hogy a kültakaró nedves, nyálkás legyen, hiszen csak így juthatnak át rajta a légzési gázok.

A kétéltűek vízben élő lárvái (az ebihalak) kopoltyúval lélegeznek.

Kétéltűek keringése

Az ősi halakból kialakult kétéltűekben a tüdővel történő légzés megjelenése a keringési rendszer alapvető változását vonta maga után. 

A kétéltűek szíve háromüregű, két pitvarból és egy kamrából áll. A test felől érkező, szén-dioxidban dús vénás vér a szív jobb pitvarába jut, majd innen a kamrába. Ugyanekkor a tüdőből érkező oxigéndús artériás vér a bal pitvaron keresztül szintén a kamrába ömlik. Így tehát a kamrában a kétféle vér kissé keveredik. Az izmos kamrából a vér egy része a tüdő felé vezető artériákba áramlik, a másik része pedig a test többi része felé vezető artériákba kerül. A szív kamrájában zsebecskék vannak, amelyek megakadályozzák a vér teljes keveredését. A tüdő felé szén-dioxidban gazdagabb, a test felé oxigénben dúsabb vér áramlik.

keringési rendszer

A keringési rendszer két vérkörös. A nagy vérkör a szív és a test között a szövetek oxigénellátását szolgálja. A kis vérkör a szív és a tüdő között az oxigén felvételét és a szén-dioxid leadását biztosítja.

Kiválasztó-szervrendszer

A kétéltűek kiválasztó szervei a vesék. A veséktől futó vezetékek a vizeletet a kloákába vezetik. Innen a vizelet először a húgyhólyagba kerül, és amikor megtelik, újra a kloákán keresztül ürül a külvilágba.

Idegrendszerük elsősorban a szárazföldi életmódra való áttérés, a járólábak kialakulása és az érzékszervek átalakulása miatt változott meg. Gerincvelőjükön a végtagokat beidegző  kar- és ágyékfonat kiépítési helyén nyaki és ágyéki duzzanat keletkezik.

Érzékszerveik közül szemük távollátó, közeli tárgyakra való figyeléskor alkalmazkodniuk kell.

A szemet mechanikai sérülésektől és kiszáradástól szemhéjak, pislogóhártya és könnymirigyek védik.

A hallószerv is  úgy alkalmazkodott, hogy képes legyen érzékelni a levegőben terjedő rezgéseket. A fej két oldalán dobhártyát találunk, ami a középfülbe vezeti a rezgéseket. A középfület a belső fül követi. Belsőfülük helyzetérző és hallószerv, melyhez a levegőrezgéseket felfogó és továbbító középfül csatlakozik.

Oldalvonal-szervet csak lárvákban és vízi kétéltűekben találunk. Orruk, a halakéval ellentétben, már nem egyszerű szaglógödör, hanem a belső orrnyílásokon át összeköttetésben áll  a szájgarat-üreggel.

Kétéltűek szaporodása és egyedfejlődése

A kétéltűek többsége külső megtermékenyítésű. Egyik legismertebb tulajdonságuk, hogy átalakulással fejlődnek, lárváik vízi állatok. A lárvák testfelépítése sokban emlékeztet a halakra. Lábuk nincs, farokúszójuk segítségével jól úsznak. Kopoltyúval lélegeznek. Fejlődésük során fokozatosan alakulnak át szárazföldi állattá. Kialakulnak lábaik és tüdejük, kopoltyújuk pedig visszafejlődik. A békák lárváját ebihalnak nevezik. 

A kétéltűek rendszerezése

A kétéltűek két fontosabb csoportjának képviselői hazánkban is honosak. A farkos kétéltűeknek kifejlett állapotukban is van farkuk. Ide tartoznak például a gőték és a szalamandrák.

A farkatlan kétéltűek, más néven békák egyedfejlődése során a farok visszafejlődik. Hátsó végtagjuk izmos ugróláb. Ismertebb hazai képviselőik: a varangyok, a kecskebéka és a levelibéka. A hazánkban élő kétéltűek valamennyien védett állatok, ami azt jelenti, hogy fennmaradásuk, túlélésük veszélyben forog, ezért gyűjtésük és pusztításuk büntetést von maga után.

Farkos kétéltűek

Kárpáti gőte 

Pettyes gőteA farkos kétéltűeknek, azaz a gőtéknek és a szalamandráknak kifejlett állapotban is van farkuk. Végtagjaik egyenlő hosszúságú, gyenge tolólábak. Nyálkás, méregmirigyeket is tartalmazó bőrüknek jelentős szerepe van a légzésben, mivel tüdejük légzőfelszíne sima, kis felületű. Könnyen kiszáradnak, ezért a szárazföldi fajok is nedves élőhelyeken fordulnak elő. Ragadozók. A szalamandrák belső megtermékenyítésűek, a lárvák a nőstények testében fejlődnek ki, és csak ezután kerülnek a vízbe. A gőték vízben párosodnak, a nőstények megtermékenyített petéiket egyesével vízinövények levelére rakják le. A békalárvákkal ellentétben lárváik mindaddig megtartják tollas kopoltyúikat, amíg a vízben tartózkodnak. Mivel a kifejlett egyedeknek is van farkuk, a lárvák és az ivarérett példányok közti különbség nem annyira feltűnő, mint a békáknál. Gyakori körükben a neoténia jelensége, amikor a még lárvaállapotban levő, át nem alakult egyedek ivaréretté válnak, és ivarosan szaporodnak. Lárvakori szerveiket például kopoltyúikat megtartják, nem mennek ki a szárazföldre.

Foltos  szalamandra

Békák

A békák, más néven farkatlan kétéltűek teste zömök, hátsó lábuk hosszú ugróláb. Méregmirigyekben gazdag bőrük alatt kiterjedt nyirokzsákok vannak. Fogaik igen aprók, nyelvük általában elöl nőtt le, így messzire kiölthető. Élő állatokkal, férgekkel, meztelencsigákkal, rovarokkal táplálkoznak. Szaporodásuk vízhez kötött, fiatal lárváiknak, az ebihalaknak farkuk van, lábaik nincsenek, és kopoltyúval lélegeznek. Külső megtermékenyítésűek, a nőstények általában nagyobbak a hímeknél. Tüdejük légző felszíne redős, nagysága nem éri el a testfelszínt, ezért bőrlégzésük is jelentős.

Ukrajna állatvilágában (faunájában) közel 20 kétéltűfaj van jelen. Néhányuk nagyon ritka, be vannak véve Ukrajna Vörös Könyvébe. 

A HALAK SZAPORODÁSA ÉS FEJLŐDÉSE. A HALAK SOKFÉLESÉGE.

A HALAK SZAPORODÁSA ÉS FEJLŐDÉSE. A HALAK SOKFÉLESÉGE.

Розмноження та розвиток риб. Різноманітність риб

A halak váltivarú állatok,  ivaros úton szaporodnak. A nőstények ivarszervei a petefészkek – bennük petesejtek fejlődnek, a hímek heréiben pedig spermasejtek képződnek.

A halak többségére a külső megtermékenyítés jellemző.  A nőstény az aljzatra rakja a petesejtjeit, majd a hím ezekre bocsátja a hímivarsejtjeit. A halaknál ezeket haltejnek nevezzük.

 Ikrának nevezzük a halak megtermékenyített petesejtjét. A kaviárt megtermékenyítetlen halikrából készítik.

A halak többsége általában a megtermékenyítés után nem foglalkozik az ikrákkal, de vannak olyanok fajok is, amelyek elássák vagy őrzik petéiket. 
A halpetében szikanyag található, ami a fejlődő lárva táplálékául szolgál. Az ikrából kikelő halivadékok kezdetben szikzacskójuk tápanyagát élik fel (hal-lárvaállapot), és csak ezt követően vesznek fel külső táplálékot. A sügér halporontyai például papucsállatkákra, majd apró rákokra vadásznak, ahogy növekednek, úgy térnek át egyre nagyobb prédákra, míg végül kisebb halakkal táplálkoznak.

A halak szaporodási időszakát ívásnak nevezzük. Az ívásnak nevezett nász csak meghatározott vízhőmérséklet mellett játszódik le (leggyakrabban tavasszal vagy ősszel, de a különböző fajoknak különböző hőmérsékleti igényeik vannak).

Az ívás ideje alatt a halpeték, ikrák, lárvák és porontyok nagy többségét megeszik a különböző állatok. Ezért azoknál a halfajoknál, amelyek nem gondozzák ivadékaikat a nőstény milliós számban rak petéket (pl: tőkehalak kb. 10 milliót, pontyok és csukák csaknem 1 milliót).

Az ivadékgondozás a halaknál alacsony fejlettségű, leginkább az ikra rejtésére, esetleg az elúszó ivadék pár napig/hétig tartó őrzésére korlátozódik. Az őshonos halfajaink között az utódgondozás elenyésző gyakoriságú. 
A trópusi halak között azonban találunk példákat az átlagosnál fejlettebb utódgondozásra is. A diszkoszhal (Symphysodon sp.) ( Link 4.2. ) ivadékainak első tápláléka a szülők által termelt bőrváladék. A bölcsőszájú halak ( Link 4.3. ) nevüket, arról kapták, hogy a megtermékenyített ikrákat az ivadékok elúszásáig a szájukban őrzik. Ez idő alatt nem táplálkoznak. A csikóhal (Hippocampus sp.) ( Link 4.4. ) hímje a hasán lévő költőtasakban „költi ki” ivadékait. 
Az ivadékgondozás fejlettsége és a peteszám között szoros összefüggés van. Minél kevésbé gondozza egy hal az ivadékait, annál nagyobb számú petét termel. Az ívás után ivadékaival nem törődő ponty testtömeg kilogrammonként 100 000 – 200 000 db ikrát rak, egy szivárványos ökle (Rhodeus sericeus), mely ikráit élő kagylók köpenyüregébe rejti, összesen 60-80 db-ot. 
Az utódvédelem hiánya miatt a petesejtekben sok tartalék táplálóanyag halmozódik fel, ezért a halpete jelentős nagyságú - nem ritka, hogy a testi sejteknél 1 milliószor nagyobb térfogatú - ugyanakkor a spermiumok általában csupán néhány mikrométer méretűek.

A halak az ivarérettség elérése után is, egész életük során növekednek. Életkoruk néhány évtől száz évig is terjedhet. Az átlagos életkor fajra jellemző érték, mely a halak átlagos méretével is kapcsolatban áll. A nagyobb testű halfajok tovább élnek.

A halak nagy többsége vagy sós vizű tengerekben, óceánokban, vagy édesvizekben (folyókban, tavakban) él.  Az íváshoz mégis sajátos környezet választanak. Ez a helyszín az állandó tartózkodási helytől többé-kevésbé távol eső területen található, amelyet a halak vándorlással keresnek fel. 
Az ívási környezet lehet a hal élőhelyének egy bizonyos részén, amit a hal  az év egy bizonyos szakaszában, tehát évszaktól függően keres fel.  Az első csoportba tartoznak az ún. katadrom és anadrom halak. Katadrom fajok, melyek édesvízben élnek, majd szaporodni a tengerekbe térnek vissza (pl. angolna). Az anadrom halak (tokfélék, lazacfélék) szintén vándorlással érik el az ívóhelyet, de ellenkező irányban. ( Link 4.5. ) A tengerekből a folyók felső szakaszaira vonulnak szaporodni. A vándorló fajokra az jellemző, hogy életük során mindössze egyszer szaporodnak, majd rendszerint elpusztulnak. Hazai halaink között az utóbbi eset az általános, amikor az ívási környezet egy bizonyos szezonhoz kötött időjárási szituáció bekövetkeztekor alakul ki.

amur

Sok halfaj nem igényel ívási aljzatot, ikráit a nyílt vízbe bocsátja, és az áramlásra bízza. Ilyen pl. az amur (Ctenopharyngodon idella) és a garda (Pelecus cultratus). Az ívási aljzat fajonként rendkívül különböző és változatos lehet. 

garda

A balin, a paduc, a márna a meder kövezésére, kavicságyra helyezik ikráikat.

Videó a balin ívásáról elérhető a következő linken: Link 4.6. .

A pisztrángfélék rejtik is az ikrát, azáltal, hogy a kavicságyba gödröt mélyítenek. A küllő fajok (Gobio sp.) homokos aljzatra ívnak. Egyes halak szaporodásukhoz alámerült növényi részeket, pl. fűzfagyökér, nád, hínár, elöntött füves terület, igényelnek. Ilyen fajok például a ponty és a csuka (Esox lucius). (Link 4.7. ) Egyes géb- és kölöntefélék ikráikat üregekbe rejtik. Valódi fészket építő halfaj a háromtüskés pikó (Gasterosteus aculeatus), mely növényi részekből épít gömb alakú fészket ikrái számára. A trópusokon gyakoribb a fészeképítő fajok előfordulása. Olyan extrémitások is megfigyelhetők, mint a fecskendezőp pontylazac (Copella arnoldi), mely a víz fölé lógó levelekre ragasztja ikráit. (Link 4.8. ) A kikelő ivadékok innen hullnak alá a vízbe. A hím folyamatosan gondoskodik az ikrákról, azáltal, hogy friss vizet fecskendez rájuk.

A halak változatossága

Jelenleg közel 20 ezer halfaj ismert, amivel a halak a legnagyobb fajszámú gerinces állatok.

A „halak” néven emlegetett állatok nem alkotnak egységes rendszertani csoportot. Hasonló tulajdonságaik alapján több osztályt: porcos halak, sugarasúszójú halak, bojtosúszós halak foglalunk így össze. Közös vonásuk, hogy testfelépítésük jól tükrözi a vízi életmódot.

Porcos halak osztálya

A porcos halak osztályának tagjai a cápák és a ráják. Az osztály elnevezése arra utal, hogy belső vázuk porcokból áll, csontot nem tartalmaz. Porcszövetüket a belerakódott mész szilárdítja. Kopoltyúfedőjük és úszóhólyagjuk nincs. Többségük tengerekben élő, ragadozó állat. Közismert, hogy sok fajuknál a farokúszó aszimmetrikus, ugyanis a felső lebenye általában jóval nagyobb, mint az alsó. 

A cápák teste elöl-hátul elvékonyodó hengeres alakú, áramvonalas, így kisebb a közegellenállása. Többségük ezért viszonylag gyors úszásra képes. A cápák érdekes tulajdonsága, hogy a halak többségétől eltérően, belső megtermékenyítésűek. Külső kopoltyúnyílásaik a test két oldalán találhatók. Köztudott, hogy egyes cápafajok (például a fehér cápa és a tigriscápa) olykor az embert is megtámadják.

A legtöbb rája főként a tenger aljzatán tartózkodik, testük lapos. Külső kopoltyúnyílásaik a hasi oldalon helyezkednek el.
Az emberre nézve a rájáknak nincs nagy jelentőségük. Némelyik helyen tömegesen fogják őket, de húsuk kemény és nem ízletes, úgyhogy, mint táplálék csak alárendelt szerepet játszik. Bőrüket, mint a cápákét, csiszolásra használják.

A tüskés rája név onnan ered, hogy ezen állatok hosszú farkának felső részén mérgező tövisek helyezkednek el. A rája a farkával képes fájdalmat okozó, mérgező döfést mérni, ha rálépnek, ha bántják, vagy ha valamilyen ellenség fenyegeti. Ezek a tövisek gyakran mélyen befúródnak a sebbe, s emiatt nehéz őket kihúzni, és ha nem megfelelően kezelik a sebet, akkor komoly fertőzést okozhatnak. 

Minden élőlény teste - így az emberé is - rejt némi elektromosságot. De míg az ember nem képes ezt irányítani és ellenőrzése alá vonva saját hasznára fordítani, az elektromos rája testében akár 500-600 voltos elektromos áramot is hordozhat, amit képes felhasználni ellenségeivel szemben. Önmagára ez az elektromosság nem ártalmas.

Az áramot a hát- és mellúszó között fekvő elektromos szerv termeli. Ez sok egymás fölötti kamrából áll, amelyekben átalakult izomzatból létrejött szívós anyag van. Minden egyes kamra egy-egy elektromos telepnek felel meg, az egész szerv úgy működik, mint egy sok elemből összetett telep, összhatása egészen jelentékeny lehet. Kis állatokat a hirtelen kisülő áram elkábíthat, még az embert is leterítheti a lábáról. Az elektromos szerv hatása a tenger vizében semmi esetre sem lehet olyan erős, mint a vízen kívül, s valószínűleg csak az a feladata, hogy a zsákmányt felriassza. Az elhasznált energiát egy idő után megint visszanyeri és újra használható elektromos energia alakul ki testében.

Az elektromosság a sötét vizekben való tájékozódást is segíti, lehetővé teszi, hogy a rája megérezze a tárgyakat, anélkül, hogy látná őket. Az elektromosság felhasználásával jeleket képes leadni. Ezek az elektronikus jelek beleütköznek a kemény tárgyakba, ugyanakkor pedig megváltozva verődnek vissza. Ezek a változások informálják a ráját a tárgyról. Ily módon meg tudja állapítani a tárgy távolságát illetve nagyságát.

Bár a legtöbb porcos hal ragadozó, de szép számban vannak köztük békés planktonevők is. Ilyenek a legnagyobb termetű cápák és ráják, például a 12 méteresre is megnövő óriáscápa, valamint a 6 métert meghaladó méretű ördögrája.

Tövises rája (морська лисиця)

A Fekete tengerben a ráják közül a tövises rája és a közönséges mérgesrája honos. 

Közönséges mérgesrája

Cápafaj is előfordul tengerünkben – a tüskéscápa (катран). Ez elérheti a 2 m. is, de mivel kizárólag halakkal táplálkozik nem jelent veszélyt az emberre. Ezzel együtt a tüskéscápa mára nagyon ritka és védett állat.

A sugarasúszójú halak osztálya

A porcos halakon kívül az összes többi halfaj belső vázát főként csontszövet építi fel, ezért ezeket az állatokat összefoglaló néven csontos halaknak nevezik. A csontos halak legfontosabb rendszertani csoportja a sugarasúszójú halak osztálya. Ide tartozik a halak túlnyomó többsége. Nevüket onnan kapták, hogy úszóikat egymás után sorakozó csontos pálcák, úgynevezett úszósugarak merevítik. Mozgásukban az úszókon kívül fontos szerepet játszik az úszóhólyag is, amelynek gáztartalma szabályozható. Amikor az úszóhólyagban levő gáz mennyiségét az állat növeli, akkor a test felemelkedik, ellenkező esetben pedig lesüllyed a vízben.

A sugarasúszójú halak légzése

A sugarasúszójú halak kopoltyúit kívülről csontos kopoltyúfedő takarja. Ennek ritmusos mozgása tartja fenn a vízáramlást a szájnyílás és a kopoltyúk között. Légzéskor az állat a szájnyílásán beszívott vizet a garat két oldalán levő réseken keresztül juttatja ki a kopoltyúkhoz. A kopoltyúk felületén megtörténik a gázcsere az átáramló víz és a kopoltyúk hajszálereiben levő vér között.

A sugarasúszójú halak kültakarója

A sugarasúszójú halak többségének testfelületét a bőr hámrétege alatt kialakuló csontos pikkelyek borítják, melyek védenek a sérülésektől, de biztosítják a test hajlékonyságát. A bőrön keresztül gázcsere is történik (bőrlégzés), a felszínét borító nyálkaréteg pedig csökkenti a súrlódást a vízben.

Bojtosúszós halak

A csontos halak közé tartozik a bojtosúszós halak osztálya is. Ma már csak egyetlen fajuk él a tengerben, amelyet maradványhalnak neveznek. A földtörténet régebbi korából a bojtosúszós halaknak elég sok kövülete maradt fenn. Legidősebb leleteik korát 400 millió évre becsülik, vagyis a földtörténet óidejéből származnak. Abban az időszakban a szárazföldön még nem éltek gerincesek. A kövületeken jól felismerhetők a különös felépítésű, a többi halétól jelentősen eltérő páros mell- és hasúszók, amelyek a maradványhalnál is megfigyelhetők. Ezeknek az úszóknak izmos és több csontot tartalmazó nyelük van, ami a szárazföldi gerincesek ötujjú végtagjaira emlékeztet. Más lényeges, a magasabb rendű gerincesekhez hasonló tulajdonságaik is voltak, ezért feltételezhető, hogy az egykori bojtosúszós halak lehettek a kétéltűek ősei.

Sugarasúszójú halak rendjei:

Tokalakúak rendje (Acipenseriformes)

Pontyalakúak rendje  (Cypriniformes)

Lazacalakúak rendje (Salmoniformes)+ család: Pisztrángfélék

Sügéralakúak (Perciformes)+ család: Naphalfélék, Sügérfélék, Csikfélék

A hazai vizekben előforduló csontos halak közül a legismertebbek a ponty, a keszeg, a kárász, a harcsa, a csuka. A tengeri halak igen sok faját fogyasztják. Legnagyobb tömegben a heringet, a szardíniát, a tőkehalat és a tonhalat halásszák.

A csontos halak csoportján belül a sugarasúszójú halak jelentősége igen nagy a népélelmezésben. A tengeri halászat az utóbbi évtizedekben rendkívüli mértékben megnövekedett. A halászflották annyira sok halat fognak, hogy a tengerek, óceánok kimeríthetetlennek gondolt halállománya sem képes pótolni a kifogott mennyiségeket. A világtengerekben élő halak mennyisége napjainkra érezhetően csökken. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete, a FAO szerint az ezredforduló halászati statisztikáit figyelembe véve az évente kifogott mennyiséget legalább 30%-kal kellene ahhoz csökkenteni, hogy az óceánok halállománya ismét egyensúlyba kerüljön.

Érdekesség: 

A tüdős halak (Dipneusti) osztálya

Mint ahogy minden nagy rendszertani kategória első csoportja, a tüdőshalak is több viszamaradó (episztatikus) és előremutató (epidotikus) jellegzetességet hordoznak egyszerre. Vázuk nem teljesen csontos, sok benne a porcos elem. Mint a porcos halaknál, nekik is vannak fecskendőnyílásaik. Orrüregük összenyílik ugyan a szájnyílással, de nem oly módon, ahogy a magasabb rendű gerinceseknél azt látni fogjuk. Bélcsatornájukban spirális redő van. Működő kopoltyúik vannak, de emellett a tüdő is kialakul. A páros, vagy páratlan tüdő a garat ventrális oldalához csatlakozik egy járattal. A tüdő keringése hasonlít a magasabb rendű gerincesek kisvérköréhez, és a szív pitvara csaknem teljesen két részre osztott egy kötőszövetes lemez segítségével. Élnek Ausztráliában, Dél-Amerikában és Afrikában (34.11. ábra). Az utóbbi két kontinensen élők a száraz időszakban az iszapba ássák be magukat, ahol egy levegővel telt kamrában töltenek közel fél évet. A kamrát járat köti össze a talaj felszínével. A nyugalmi periódus alatt nem táplálkoznak és csak légköri levegővel lélegeznek.

Tüdőshalak: afrikai gőtehalak (Protopterus-fajok, A–C)
és ausztráliai tüdőshal (Neoceratodus, D)