A HALAK SZAPORODÁSA ÉS FEJLŐDÉSE. A HALAK SOKFÉLESÉGE.

A HALAK SZAPORODÁSA ÉS FEJLŐDÉSE. A HALAK SOKFÉLESÉGE.

Розмноження та розвиток риб. Різноманітність риб

A halak váltivarú állatok,  ivaros úton szaporodnak. A nőstények ivarszervei a petefészkek – bennük petesejtek fejlődnek, a hímek heréiben pedig spermasejtek képződnek.

A halak többségére a külső megtermékenyítés jellemző.  A nőstény az aljzatra rakja a petesejtjeit, majd a hím ezekre bocsátja a hímivarsejtjeit. A halaknál ezeket haltejnek nevezzük.

 Ikrának nevezzük a halak megtermékenyített petesejtjét. A kaviárt megtermékenyítetlen halikrából készítik.

A halak többsége általában a megtermékenyítés után nem foglalkozik az ikrákkal, de vannak olyanok fajok is, amelyek elássák vagy őrzik petéiket. 
A halpetében szikanyag található, ami a fejlődő lárva táplálékául szolgál. Az ikrából kikelő halivadékok kezdetben szikzacskójuk tápanyagát élik fel (hal-lárvaállapot), és csak ezt követően vesznek fel külső táplálékot. A sügér halporontyai például papucsállatkákra, majd apró rákokra vadásznak, ahogy növekednek, úgy térnek át egyre nagyobb prédákra, míg végül kisebb halakkal táplálkoznak.

A halak szaporodási időszakát ívásnak nevezzük. Az ívásnak nevezett nász csak meghatározott vízhőmérséklet mellett játszódik le (leggyakrabban tavasszal vagy ősszel, de a különböző fajoknak különböző hőmérsékleti igényeik vannak).

Az ívás ideje alatt a halpeték, ikrák, lárvák és porontyok nagy többségét megeszik a különböző állatok. Ezért azoknál a halfajoknál, amelyek nem gondozzák ivadékaikat a nőstény milliós számban rak petéket (pl: tőkehalak kb. 10 milliót, pontyok és csukák csaknem 1 milliót).

Az ivadékgondozás a halaknál alacsony fejlettségű, leginkább az ikra rejtésére, esetleg az elúszó ivadék pár napig/hétig tartó őrzésére korlátozódik. Az őshonos halfajaink között az utódgondozás elenyésző gyakoriságú. 
A trópusi halak között azonban találunk példákat az átlagosnál fejlettebb utódgondozásra is. A diszkoszhal (Symphysodon sp.) ( Link 4.2. ) ivadékainak első tápláléka a szülők által termelt bőrváladék. A bölcsőszájú halak ( Link 4.3. ) nevüket, arról kapták, hogy a megtermékenyített ikrákat az ivadékok elúszásáig a szájukban őrzik. Ez idő alatt nem táplálkoznak. A csikóhal (Hippocampus sp.) ( Link 4.4. ) hímje a hasán lévő költőtasakban „költi ki” ivadékait. 
Az ivadékgondozás fejlettsége és a peteszám között szoros összefüggés van. Minél kevésbé gondozza egy hal az ivadékait, annál nagyobb számú petét termel. Az ívás után ivadékaival nem törődő ponty testtömeg kilogrammonként 100 000 – 200 000 db ikrát rak, egy szivárványos ökle (Rhodeus sericeus), mely ikráit élő kagylók köpenyüregébe rejti, összesen 60-80 db-ot. 
Az utódvédelem hiánya miatt a petesejtekben sok tartalék táplálóanyag halmozódik fel, ezért a halpete jelentős nagyságú - nem ritka, hogy a testi sejteknél 1 milliószor nagyobb térfogatú - ugyanakkor a spermiumok általában csupán néhány mikrométer méretűek.

A halak az ivarérettség elérése után is, egész életük során növekednek. Életkoruk néhány évtől száz évig is terjedhet. Az átlagos életkor fajra jellemző érték, mely a halak átlagos méretével is kapcsolatban áll. A nagyobb testű halfajok tovább élnek.

A halak nagy többsége vagy sós vizű tengerekben, óceánokban, vagy édesvizekben (folyókban, tavakban) él.  Az íváshoz mégis sajátos környezet választanak. Ez a helyszín az állandó tartózkodási helytől többé-kevésbé távol eső területen található, amelyet a halak vándorlással keresnek fel. 
Az ívási környezet lehet a hal élőhelyének egy bizonyos részén, amit a hal  az év egy bizonyos szakaszában, tehát évszaktól függően keres fel.  Az első csoportba tartoznak az ún. katadrom és anadrom halak. Katadrom fajok, melyek édesvízben élnek, majd szaporodni a tengerekbe térnek vissza (pl. angolna). Az anadrom halak (tokfélék, lazacfélék) szintén vándorlással érik el az ívóhelyet, de ellenkező irányban. ( Link 4.5. ) A tengerekből a folyók felső szakaszaira vonulnak szaporodni. A vándorló fajokra az jellemző, hogy életük során mindössze egyszer szaporodnak, majd rendszerint elpusztulnak. Hazai halaink között az utóbbi eset az általános, amikor az ívási környezet egy bizonyos szezonhoz kötött időjárási szituáció bekövetkeztekor alakul ki.

amur

Sok halfaj nem igényel ívási aljzatot, ikráit a nyílt vízbe bocsátja, és az áramlásra bízza. Ilyen pl. az amur (Ctenopharyngodon idella) és a garda (Pelecus cultratus). Az ívási aljzat fajonként rendkívül különböző és változatos lehet. 

garda

A balin, a paduc, a márna a meder kövezésére, kavicságyra helyezik ikráikat.

Videó a balin ívásáról elérhető a következő linken: Link 4.6. .

A pisztrángfélék rejtik is az ikrát, azáltal, hogy a kavicságyba gödröt mélyítenek. A küllő fajok (Gobio sp.) homokos aljzatra ívnak. Egyes halak szaporodásukhoz alámerült növényi részeket, pl. fűzfagyökér, nád, hínár, elöntött füves terület, igényelnek. Ilyen fajok például a ponty és a csuka (Esox lucius). (Link 4.7. ) Egyes géb- és kölöntefélék ikráikat üregekbe rejtik. Valódi fészket építő halfaj a háromtüskés pikó (Gasterosteus aculeatus), mely növényi részekből épít gömb alakú fészket ikrái számára. A trópusokon gyakoribb a fészeképítő fajok előfordulása. Olyan extrémitások is megfigyelhetők, mint a fecskendezőp pontylazac (Copella arnoldi), mely a víz fölé lógó levelekre ragasztja ikráit. (Link 4.8. ) A kikelő ivadékok innen hullnak alá a vízbe. A hím folyamatosan gondoskodik az ikrákról, azáltal, hogy friss vizet fecskendez rájuk.

A halak változatossága

Jelenleg közel 20 ezer halfaj ismert, amivel a halak a legnagyobb fajszámú gerinces állatok.

A „halak” néven emlegetett állatok nem alkotnak egységes rendszertani csoportot. Hasonló tulajdonságaik alapján több osztályt: porcos halak, sugarasúszójú halak, bojtosúszós halak foglalunk így össze. Közös vonásuk, hogy testfelépítésük jól tükrözi a vízi életmódot.

Porcos halak osztálya

A porcos halak osztályának tagjai a cápák és a ráják. Az osztály elnevezése arra utal, hogy belső vázuk porcokból áll, csontot nem tartalmaz. Porcszövetüket a belerakódott mész szilárdítja. Kopoltyúfedőjük és úszóhólyagjuk nincs. Többségük tengerekben élő, ragadozó állat. Közismert, hogy sok fajuknál a farokúszó aszimmetrikus, ugyanis a felső lebenye általában jóval nagyobb, mint az alsó. 

A cápák teste elöl-hátul elvékonyodó hengeres alakú, áramvonalas, így kisebb a közegellenállása. Többségük ezért viszonylag gyors úszásra képes. A cápák érdekes tulajdonsága, hogy a halak többségétől eltérően, belső megtermékenyítésűek. Külső kopoltyúnyílásaik a test két oldalán találhatók. Köztudott, hogy egyes cápafajok (például a fehér cápa és a tigriscápa) olykor az embert is megtámadják.

A legtöbb rája főként a tenger aljzatán tartózkodik, testük lapos. Külső kopoltyúnyílásaik a hasi oldalon helyezkednek el.
Az emberre nézve a rájáknak nincs nagy jelentőségük. Némelyik helyen tömegesen fogják őket, de húsuk kemény és nem ízletes, úgyhogy, mint táplálék csak alárendelt szerepet játszik. Bőrüket, mint a cápákét, csiszolásra használják.

A tüskés rája név onnan ered, hogy ezen állatok hosszú farkának felső részén mérgező tövisek helyezkednek el. A rája a farkával képes fájdalmat okozó, mérgező döfést mérni, ha rálépnek, ha bántják, vagy ha valamilyen ellenség fenyegeti. Ezek a tövisek gyakran mélyen befúródnak a sebbe, s emiatt nehéz őket kihúzni, és ha nem megfelelően kezelik a sebet, akkor komoly fertőzést okozhatnak. 

Minden élőlény teste - így az emberé is - rejt némi elektromosságot. De míg az ember nem képes ezt irányítani és ellenőrzése alá vonva saját hasznára fordítani, az elektromos rája testében akár 500-600 voltos elektromos áramot is hordozhat, amit képes felhasználni ellenségeivel szemben. Önmagára ez az elektromosság nem ártalmas.

Az áramot a hát- és mellúszó között fekvő elektromos szerv termeli. Ez sok egymás fölötti kamrából áll, amelyekben átalakult izomzatból létrejött szívós anyag van. Minden egyes kamra egy-egy elektromos telepnek felel meg, az egész szerv úgy működik, mint egy sok elemből összetett telep, összhatása egészen jelentékeny lehet. Kis állatokat a hirtelen kisülő áram elkábíthat, még az embert is leterítheti a lábáról. Az elektromos szerv hatása a tenger vizében semmi esetre sem lehet olyan erős, mint a vízen kívül, s valószínűleg csak az a feladata, hogy a zsákmányt felriassza. Az elhasznált energiát egy idő után megint visszanyeri és újra használható elektromos energia alakul ki testében.

Az elektromosság a sötét vizekben való tájékozódást is segíti, lehetővé teszi, hogy a rája megérezze a tárgyakat, anélkül, hogy látná őket. Az elektromosság felhasználásával jeleket képes leadni. Ezek az elektronikus jelek beleütköznek a kemény tárgyakba, ugyanakkor pedig megváltozva verődnek vissza. Ezek a változások informálják a ráját a tárgyról. Ily módon meg tudja állapítani a tárgy távolságát illetve nagyságát.

Bár a legtöbb porcos hal ragadozó, de szép számban vannak köztük békés planktonevők is. Ilyenek a legnagyobb termetű cápák és ráják, például a 12 méteresre is megnövő óriáscápa, valamint a 6 métert meghaladó méretű ördögrája.

Tövises rája (морська лисиця)

A Fekete tengerben a ráják közül a tövises rája és a közönséges mérgesrája honos. 

Közönséges mérgesrája

Cápafaj is előfordul tengerünkben – a tüskéscápa (катран). Ez elérheti a 2 m. is, de mivel kizárólag halakkal táplálkozik nem jelent veszélyt az emberre. Ezzel együtt a tüskéscápa mára nagyon ritka és védett állat.

A sugarasúszójú halak osztálya

A porcos halakon kívül az összes többi halfaj belső vázát főként csontszövet építi fel, ezért ezeket az állatokat összefoglaló néven csontos halaknak nevezik. A csontos halak legfontosabb rendszertani csoportja a sugarasúszójú halak osztálya. Ide tartozik a halak túlnyomó többsége. Nevüket onnan kapták, hogy úszóikat egymás után sorakozó csontos pálcák, úgynevezett úszósugarak merevítik. Mozgásukban az úszókon kívül fontos szerepet játszik az úszóhólyag is, amelynek gáztartalma szabályozható. Amikor az úszóhólyagban levő gáz mennyiségét az állat növeli, akkor a test felemelkedik, ellenkező esetben pedig lesüllyed a vízben.

A sugarasúszójú halak légzése

A sugarasúszójú halak kopoltyúit kívülről csontos kopoltyúfedő takarja. Ennek ritmusos mozgása tartja fenn a vízáramlást a szájnyílás és a kopoltyúk között. Légzéskor az állat a szájnyílásán beszívott vizet a garat két oldalán levő réseken keresztül juttatja ki a kopoltyúkhoz. A kopoltyúk felületén megtörténik a gázcsere az átáramló víz és a kopoltyúk hajszálereiben levő vér között.

A sugarasúszójú halak kültakarója

A sugarasúszójú halak többségének testfelületét a bőr hámrétege alatt kialakuló csontos pikkelyek borítják, melyek védenek a sérülésektől, de biztosítják a test hajlékonyságát. A bőrön keresztül gázcsere is történik (bőrlégzés), a felszínét borító nyálkaréteg pedig csökkenti a súrlódást a vízben.

Bojtosúszós halak

A csontos halak közé tartozik a bojtosúszós halak osztálya is. Ma már csak egyetlen fajuk él a tengerben, amelyet maradványhalnak neveznek. A földtörténet régebbi korából a bojtosúszós halaknak elég sok kövülete maradt fenn. Legidősebb leleteik korát 400 millió évre becsülik, vagyis a földtörténet óidejéből származnak. Abban az időszakban a szárazföldön még nem éltek gerincesek. A kövületeken jól felismerhetők a különös felépítésű, a többi halétól jelentősen eltérő páros mell- és hasúszók, amelyek a maradványhalnál is megfigyelhetők. Ezeknek az úszóknak izmos és több csontot tartalmazó nyelük van, ami a szárazföldi gerincesek ötujjú végtagjaira emlékeztet. Más lényeges, a magasabb rendű gerincesekhez hasonló tulajdonságaik is voltak, ezért feltételezhető, hogy az egykori bojtosúszós halak lehettek a kétéltűek ősei.

Sugarasúszójú halak rendjei:

Tokalakúak rendje (Acipenseriformes)

Pontyalakúak rendje  (Cypriniformes)

Lazacalakúak rendje (Salmoniformes)+ család: Pisztrángfélék

Sügéralakúak (Perciformes)+ család: Naphalfélék, Sügérfélék, Csikfélék

A hazai vizekben előforduló csontos halak közül a legismertebbek a ponty, a keszeg, a kárász, a harcsa, a csuka. A tengeri halak igen sok faját fogyasztják. Legnagyobb tömegben a heringet, a szardíniát, a tőkehalat és a tonhalat halásszák.

A csontos halak csoportján belül a sugarasúszójú halak jelentősége igen nagy a népélelmezésben. A tengeri halászat az utóbbi évtizedekben rendkívüli mértékben megnövekedett. A halászflották annyira sok halat fognak, hogy a tengerek, óceánok kimeríthetetlennek gondolt halállománya sem képes pótolni a kifogott mennyiségeket. A világtengerekben élő halak mennyisége napjainkra érezhetően csökken. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete, a FAO szerint az ezredforduló halászati statisztikáit figyelembe véve az évente kifogott mennyiséget legalább 30%-kal kellene ahhoz csökkenteni, hogy az óceánok halállománya ismét egyensúlyba kerüljön.

Érdekesség: 

A tüdős halak (Dipneusti) osztálya

Mint ahogy minden nagy rendszertani kategória első csoportja, a tüdőshalak is több viszamaradó (episztatikus) és előremutató (epidotikus) jellegzetességet hordoznak egyszerre. Vázuk nem teljesen csontos, sok benne a porcos elem. Mint a porcos halaknál, nekik is vannak fecskendőnyílásaik. Orrüregük összenyílik ugyan a szájnyílással, de nem oly módon, ahogy a magasabb rendű gerinceseknél azt látni fogjuk. Bélcsatornájukban spirális redő van. Működő kopoltyúik vannak, de emellett a tüdő is kialakul. A páros, vagy páratlan tüdő a garat ventrális oldalához csatlakozik egy járattal. A tüdő keringése hasonlít a magasabb rendű gerincesek kisvérköréhez, és a szív pitvara csaknem teljesen két részre osztott egy kötőszövetes lemez segítségével. Élnek Ausztráliában, Dél-Amerikában és Afrikában (34.11. ábra). Az utóbbi két kontinensen élők a száraz időszakban az iszapba ássák be magukat, ahol egy levegővel telt kamrában töltenek közel fél évet. A kamrát járat köti össze a talaj felszínével. A nyugalmi periódus alatt nem táplálkoznak és csak légköri levegővel lélegeznek.

Tüdőshalak: afrikai gőtehalak (Protopterus-fajok, A–C)
és ausztráliai tüdőshal (Neoceratodus, D)