GERINCESEK. KÉTÉLTŰEK OSZTÁLYA

Gerinchúrosok törzse. Gerincesek. Kétéltűek osztálya

A gerincesek törzsében a szárazföldi életmódra való áttérést sikeresen a kétéltűek valósították meg. A kétéltűek a bojtosúszós halak ősi képviselőiből elsőként kialakult szárazföldi gerincesek. A kétéltűek osztályának első képviselői kb. 350 millió éve, az óidő devon időszakában jelentek meg. A legismertebb ma élő kétéltűek a békák.

TAVI  BÉKA  (Rana lessonae)

A kétéltűek elnevezése onnan származik, hogy szaporodásuk még vízhez kötött, de a kifejlett állatok már a szárazföldön élnek. A szárazföldi életmódnak megfelelően mozgásuk, légzésük és keringési rendszerük jelentősen eltér a halakétól.

Mi a tavibéka példáján ismerkedünk a kétélűekkel.

Kétéltűek mozgása

A kifejlett kétéltűeknek két pár lábuk van, ez alkalmas a szárazföldön való mozgásra. Végtagjaik szerkezetére az úgynevezett ötujjú végtagtípus jellemző. Mivel a magasabb rendű gerincesek az ősi kétéltűekből fejlődtek ki, ez az alapszabás a többi szárazföldi gerinces állatra is jellemző. Egyes állatcsoportoknál azonban az eltérő életmód miatt az alapszabáshoz képest gyakoriak a módosulások (pl: madarak szárnya, lovak patája, stb).

A szabályos ötujjú végtag függesztőöve három csontból áll. A mellső végtagban a felkar, a hátsó végtagban pedig a comb váza 1–1 csont. Az alkarban, illetve a lábszárban 2–2 csont található. A kéz, illetve a lábfej vázát a kéztő- és a lábtőcsontok, a kézközép- és a lábközépcsontok, valamint az ujjpercek adják

Elülső lábaikon általában négy, a hátsókon pedig öt ujj nő, ezek között bőrlebenyek (úszóhártyák) vannak. Némely vízben élő faj hátsó lábának ujjai a zsákmány szétmarcangolására alkalmas éles karmokban végződnek. A fajok többsége éjszakai életmódot folytat. A legtöbb fajnak hosszú, izmos hátsó végtagjai vannak, ezekkel saját testhosszuknál sokszorosan nagyobb ugrásokra képes. Amikor a béka ugrani készül, testének elülső része elemelkedik a földtől, majd az állat a levegőbe lendül. 

Az úszóhártyás lábú békák  életük legnagyobb részét vizekben élik le. Vannak fán élő békák is - nekik nincsenek úszóhártyáik a lábujjaik között, ehelyett minden egyes lábujjukon nagy tapadókorong fejlődik. Ennek alsó felszínét durva bőr borítja, amelynek jóvoltából a béka ügyesen mászik egyenetlen felületeken, például a fák kérgén. Figyeljük meg ezt a tavi béka és a zöld levelibéka példáján. 

A békák hidegvérű, azaz változó testhőmérsékletű állatok. Testük fölveszi a környezet hőmérsékletét, ezért bőrüket általában hidegnek, nyirkosnak érezzük.

Kétéltűek bőre

A kétéltűek ősei vízi állatok, valószínűleg ősi bojtosúszós halak lehettek. A szárazföldön a kiszáradás veszélye fenyegeti az állatokat. A túlzott párologtatás elleni védekezést szolgálja, hogy a kétéltűek bőrének többrétegű hámszövete gyengén elszarusodik, vagyis külső felületét vékony szaruréteg borítja. A vékony szaruréteg még nem akadályozza jelentősen a bőrlégzést. Ugyancsak a kiszáradást nehezíti a bőrfelszínt borító nyálkabevonat. A kétéltűek bőre a nyálkatermelő mirigyeken kívül méregmirigyeket tartalmaz, amelyek váladéka a fertőzésektől és a ragadozók ellen védi az állatot.

Az ujjak közötti úszóhártya (bőrlebeny) segíti az állatot az úszásban, növeli az úszómozgások hatákonyságát.

Emésztőrendszer

A békák élő, mozgó zsákmányra vadásznak. Túlnyomó többségük rovarokat eszik, hogy mekkorát, az a béka méretétől és a szája nagyságától függ. A tavi béka legyekkel, szúnyogokkal, pókokkal táplálkozik. Amikor megpillantja a zsákmányt, felé fordul, ráveti magát, és ragacsos nyelvének végével ragadja meg. Ha rovart ejtett, azt nem harapja el és nem rágja meg, hanem élve lenyeli. Amikor a béka lenyeli a zsákmányt, nagy szemével pislog, és a szem lesüllyed a szájüregbe, elősegítve a táplálék továbbítását.

A tavi békára, akárcsak a gerinces állatokra háromszakaszos bélcsatorna jellemző. A tápcsatornában az előrehaladó táplálékra állandóan újabb és újabb emésztőnedvek hatnak. Az előbél szájüregi szakaszában a táplálék megragadását és felaprózását szolgáló képződmények (szaruképletek, fogak) helyezkednek el.

A ragadozó halak és a kétéltűek fogai rágásra nem, csak a zsákmány fogva tartására alkalmasak. A békák különös zsákmányoló szerve a szájból kicsapható, elöl lenőtt, ragadós végű nyelv.

A szájüregbe nyálmirigyek váladéka áramlik. A nyál nedvesíti a táplálékot és segíti a nyelést.  A rövid nyelőcső a gyomorba vezet. A gyomor után a táppép a vékonybélbe jut, ahol emésztőmirigyek váladékai hatnak rá. 

A vékonybélben a történik a táplálék emésztése (molekulákra való bontása), és felszívása.

Később az emészthetetlen maradványok a vastagbélbe jutnak. 

A Avastagbél végső szakasza kiszélesedett. Ezt a kiszélesedett részt kloákának nevezzük. A kloákába nyílnak az emésztőrendszer, a kiválasztó szervek és az ivarszervek kivezető vezetékei.

 

A kétéltűek légzése

A kifejlett kétéltűek a levegőből tüdővel lélegeznek. A két tüdőfélbe a garatból induló gégén át jut a levegő. A tüdő páros, sima vagy redős falú zsák. A redők a gázcserére szolgáló felületet, vagyis a légzőfelszínt növelik. Nagyobb felületen a gázcsere gyorsabban és hatékonyabban játszódhat le. A légzőfelszínt dús érhálózat szövi át, ez is fokozza a gázcserét. A tüdő légzőfelszíne azonban nem elég nagy a szervezet számára szükséges gázcsere lebonyolításához. A kétéltűek légzésében ezért fontos szerepe van a bőrnek is, amelynek igen gazdag az érhálózata. A bőrlégzés feltétele, hogy a kültakaró nedves, nyálkás legyen, hiszen csak így juthatnak át rajta a légzési gázok.

A kétéltűek vízben élő lárvái (az ebihalak) kopoltyúval lélegeznek.

Kétéltűek keringése

Az ősi halakból kialakult kétéltűekben a tüdővel történő légzés megjelenése a keringési rendszer alapvető változását vonta maga után. 

A kétéltűek szíve háromüregű, két pitvarból és egy kamrából áll. A test felől érkező, szén-dioxidban dús vénás vér a szív jobb pitvarába jut, majd innen a kamrába. Ugyanekkor a tüdőből érkező oxigéndús artériás vér a bal pitvaron keresztül szintén a kamrába ömlik. Így tehát a kamrában a kétféle vér kissé keveredik. Az izmos kamrából a vér egy része a tüdő felé vezető artériákba áramlik, a másik része pedig a test többi része felé vezető artériákba kerül. A szív kamrájában zsebecskék vannak, amelyek megakadályozzák a vér teljes keveredését. A tüdő felé szén-dioxidban gazdagabb, a test felé oxigénben dúsabb vér áramlik.

keringési rendszer

A keringési rendszer két vérkörös. A nagy vérkör a szív és a test között a szövetek oxigénellátását szolgálja. A kis vérkör a szív és a tüdő között az oxigén felvételét és a szén-dioxid leadását biztosítja.

Kiválasztó-szervrendszer

A kétéltűek kiválasztó szervei a vesék. A veséktől futó vezetékek a vizeletet a kloákába vezetik. Innen a vizelet először a húgyhólyagba kerül, és amikor megtelik, újra a kloákán keresztül ürül a külvilágba.

Idegrendszerük elsősorban a szárazföldi életmódra való áttérés, a járólábak kialakulása és az érzékszervek átalakulása miatt változott meg. Gerincvelőjükön a végtagokat beidegző  kar- és ágyékfonat kiépítési helyén nyaki és ágyéki duzzanat keletkezik.

Érzékszerveik közül szemük távollátó, közeli tárgyakra való figyeléskor alkalmazkodniuk kell.

A szemet mechanikai sérülésektől és kiszáradástól szemhéjak, pislogóhártya és könnymirigyek védik.

A hallószerv is  úgy alkalmazkodott, hogy képes legyen érzékelni a levegőben terjedő rezgéseket. A fej két oldalán dobhártyát találunk, ami a középfülbe vezeti a rezgéseket. A középfület a belső fül követi. Belsőfülük helyzetérző és hallószerv, melyhez a levegőrezgéseket felfogó és továbbító középfül csatlakozik.

Oldalvonal-szervet csak lárvákban és vízi kétéltűekben találunk. Orruk, a halakéval ellentétben, már nem egyszerű szaglógödör, hanem a belső orrnyílásokon át összeköttetésben áll  a szájgarat-üreggel.

Kétéltűek szaporodása és egyedfejlődése

A kétéltűek többsége külső megtermékenyítésű. Egyik legismertebb tulajdonságuk, hogy átalakulással fejlődnek, lárváik vízi állatok. A lárvák testfelépítése sokban emlékeztet a halakra. Lábuk nincs, farokúszójuk segítségével jól úsznak. Kopoltyúval lélegeznek. Fejlődésük során fokozatosan alakulnak át szárazföldi állattá. Kialakulnak lábaik és tüdejük, kopoltyújuk pedig visszafejlődik. A békák lárváját ebihalnak nevezik. 

A kétéltűek rendszerezése

A kétéltűek két fontosabb csoportjának képviselői hazánkban is honosak. A farkos kétéltűeknek kifejlett állapotukban is van farkuk. Ide tartoznak például a gőték és a szalamandrák.

A farkatlan kétéltűek, más néven békák egyedfejlődése során a farok visszafejlődik. Hátsó végtagjuk izmos ugróláb. Ismertebb hazai képviselőik: a varangyok, a kecskebéka és a levelibéka. A hazánkban élő kétéltűek valamennyien védett állatok, ami azt jelenti, hogy fennmaradásuk, túlélésük veszélyben forog, ezért gyűjtésük és pusztításuk büntetést von maga után.

Farkos kétéltűek

Kárpáti gőte 

Pettyes gőteA farkos kétéltűeknek, azaz a gőtéknek és a szalamandráknak kifejlett állapotban is van farkuk. Végtagjaik egyenlő hosszúságú, gyenge tolólábak. Nyálkás, méregmirigyeket is tartalmazó bőrüknek jelentős szerepe van a légzésben, mivel tüdejük légzőfelszíne sima, kis felületű. Könnyen kiszáradnak, ezért a szárazföldi fajok is nedves élőhelyeken fordulnak elő. Ragadozók. A szalamandrák belső megtermékenyítésűek, a lárvák a nőstények testében fejlődnek ki, és csak ezután kerülnek a vízbe. A gőték vízben párosodnak, a nőstények megtermékenyített petéiket egyesével vízinövények levelére rakják le. A békalárvákkal ellentétben lárváik mindaddig megtartják tollas kopoltyúikat, amíg a vízben tartózkodnak. Mivel a kifejlett egyedeknek is van farkuk, a lárvák és az ivarérett példányok közti különbség nem annyira feltűnő, mint a békáknál. Gyakori körükben a neoténia jelensége, amikor a még lárvaállapotban levő, át nem alakult egyedek ivaréretté válnak, és ivarosan szaporodnak. Lárvakori szerveiket például kopoltyúikat megtartják, nem mennek ki a szárazföldre.

Foltos  szalamandra

Békák

A békák, más néven farkatlan kétéltűek teste zömök, hátsó lábuk hosszú ugróláb. Méregmirigyekben gazdag bőrük alatt kiterjedt nyirokzsákok vannak. Fogaik igen aprók, nyelvük általában elöl nőtt le, így messzire kiölthető. Élő állatokkal, férgekkel, meztelencsigákkal, rovarokkal táplálkoznak. Szaporodásuk vízhez kötött, fiatal lárváiknak, az ebihalaknak farkuk van, lábaik nincsenek, és kopoltyúval lélegeznek. Külső megtermékenyítésűek, a nőstények általában nagyobbak a hímeknél. Tüdejük légző felszíne redős, nagysága nem éri el a testfelszínt, ezért bőrlégzésük is jelentős.

Ukrajna állatvilágában (faunájában) közel 20 kétéltűfaj van jelen. Néhányuk nagyon ritka, be vannak véve Ukrajna Vörös Könyvébe.